A sötétség lakói - KÉSZ

A sötétség lakói - KÉSZ

HozzászólásSzerző: Viktor24 » 2008. júl. 31. 10:29

A sötétség lakói

1.
Bomonga Toa megerősítette szorítását a Tahtorak feje körül, és megpróbálta a földre teperni a szörnyeteget. A Növekedés Maszkja révén Bomonga képes volt majdnem akkorára nőni, mint maga az állat, de a Tahtorak nyers erejével nem vehette fel a versenyt. Azonban tudott egyet s mást az emelőerőről meg a nyomáspontokról, mely tudással a Rahi nem rendelkezett.
A Tahtorak felbömbölve elvesztette lába alól a talajt, és rázuhant Xia kemény talajára. Ami még épségben volt a szigeten, mind megremegett.
- És maradj is ott – morgott Bomonga, miközben Pouks Toa az erejével szilárd kőbéklyókat hozott létre az állat körül.
A hosszan tartó csata során a Kanohi Sárkányt addig ütlegelte a Tahtorak, hogy Norik Toa Rhotukája képes volt lelassítani. A Munkát Kualus Toa fejezte be jeges támadásával. A sárkány most eszméletlenül hevert, és a város déli részének majdnem egészét beborította. Iruini Toa megfogadta a Vortixx tanácsát, és gondoskodott róla, hogy az állat lába ne kerüljön a Magaslat közelébe, nehogy végül felfalja az éhező tereptárgy.
Egyedül Gaaki Toa húzódott félre, az óceánra szegezett szemei vakon meredtek előre. A Hagah Toa már máskor is látta őt ilyennek. A lány fókusza befelé irányult, a Látnokság Maszkjának hála azokat a dolgokat is látta, amelyeket mások nem. Aztán megmerevedett, felkiáltott, és társai felé fordult.
- Jönnek – mondta. – Sok száz számra.
- Sok száz kicsoda? – kérdezte Iruini. Jó barátjának tartotta Gaakit, de a nő homályos jóslatai néha azért az idegeire mentek.
- Az árnyak cserkészei – mormogta Gaaki. – A sötétség gyilkosai… háborúra készülnek… a Vortixx népe ellen…
Norik odasétált mellé, és gyengéden leültette Gaakit egy sziklára. Majd letérdelt elé, és suttogva beszélni kezdett hozzá. Időről időre Gaaki bólintott egyet. Pár perc múlva Norik intett egyet Kualusnak.
Noha a Jég Toája már nem Rahaga volt, mégsem vesztette el kapcsolatát a repülő Rahival, se a velük való kommunikáció képességét. Most egy füstölyvnek intett a magasba, aztán egy, a többiek számára érthetetlen nyelven sebesen beszélni kezdett hozzá. Egy pillanat elteltével az ölyv tovaszállt nyugat irányába.
- Hogy van? – kérdezte Pouks Norikot.
- Már rég nem használta a képességét – felelt a Tűz Hagah Toája. – Vagy pontosabban a képessége nem használta őt rég. Sosem megy könnyen.
- Amit mondott: az árnyak cserkészei – szerinted mit jelent?
- Hát nem egyértelmű? – kérdezte Bomonga, összezsugorodva normális méretűvé. – A sötétség cserkészei – Sötét Vadászok.
A füstölyv ezt a pillanatot választotta a visszatérésre, sebesen körözgetett a sziget fölött, és hangosan krákogott. Kualus kettőt bólintott, és odasietett Toa társai mellé.
- Bomongának igaza van, ha jól értettem – mondta. – Szárnyas segédem hajókat lát közeledni, olyan sokat, hogy a hullámokat is eltakarják. És a legénységük fel van fegyverezve, barátaim… ez egy harci flotta ám.
Iruini ekkorra felmászott a városban megmaradó ormok egyikére.
- Egy pont a madárkának – kiáltott le. – Társaságunk van. Megcsekkolom őket!
- Iruini, várj… - kezdte Norik.
- Ugyan mire? – felelt mosolyogva a Levegő Toája. – Több ezer évet töltöttem el Rahagaként – végre ismét akcióban vagyok, és imádom!
Iruini a Gyorsutazás Maszkját használva egy szempillantás alatt teleportálta magát az oromról a közelgő hajóhad zászlóshajójára. A fedélzeten találta magát, két erőteljes kinézetű alak társaságában. Azonnal köré özönlött egy maréknyi fegyvert hordó harcos.
- Kik vagytok? – kérdezte Iruini. – Mi ügyetek van ezeken a vizeken?
- Mi ügyem? – kérdezte viszont az egyik lény. – A dolgom a profitszerzés, mely profit túlságosan rég elapadt. És te ki lennél?
- Iruini Toa vagyok. A barátaimmal épp most vittünk véghez egy küldetést Xián. A sziget fele közben le lett tarolva, és hadd találjam ki – ti a másik felét akarjátok letarolni.
- Az én nevem az Árnyékos – jött a felelet –, a Sötét Vadászok vezére. Mellettem áll hűséges hadnagyom, Ősi. Előttem meg egy roppant ostoba Toa, ha azt hiszi, képes lesz közém és a célom közé állni.
Iruini rá sem hederített a gúnyra.
- Ha Xiát akarjátok kirámolni, édeskevés ellopnivaló maradt még rajta.
- Kirámolni? – ismételte az Árnyékos, tettetett meglepetéssel. – Ellopni? Hogy becsülhetsz így alá? Szerinted felvonultatnék ekkora flottat egy piszlicsáré tolvajláshoz? Nem, Toa, ma alkut kötöttem egy újonnan felfedezett hatalommal – és újdonsült szövetségeseim azt kérték tőlem, biztosítsam, hogy Xia ne lássa el többé fegyverekkel az ellenséget. Azt akarják, hogy zárjam vagy foglaljam el a szigetet, én azonban nem hiszek a félmegoldásokban.
Az Árnyékos mosolyra fakadt, arckifejezése oly hideg volt, mint Kualus jégnyalábjai.
- El fogom pusztítani Xiát, és minden élő dolgot rajta. És ha a barátaid olyan szerencsétlenek, hogy megérkezésemkor is ott lesznek… nos, talán könyörületes leszek, és hagyok belőlük annyit, amit eltemethetsz.
Iruini a magasba emelte ciklondárdáját. Hirtelen fegyvereket szegeztek rá tucatnyi különböző irányból.
- Ez az én háborúm – jelentette ki az Árnyékos gyengéden. – Üdvözöllek benne.

2.
A mostanihoz hasonló helyzetekben Iruini szívesen tekintett vissza Rahagaként eltöltött napjaira. Végül is nem is volt olyan rossz alacsonynak és torznak lenni, Brakas majmok kergetésével tölteni az időt. Legalább nem kellett egy hömpölygő hajón farkasszemet néznie a Sötét Vadászok őrült vezérével, miközben az arra készül, hogy lekaszaboljon egy egész szigetnyi… nos, annyira nem is ártatlan Vortixxot.
- Jól tudod, hogy nem fogom hagyni, hogy megtedd – mondta Iruini.
- Jól tudom, hogy meg nem állíthatsz – válaszolt mosolyogva az Árnyékos. – Az új szövetségesem megbízott, hogy szálljam meg Xiát… de mintha rosszul hallottam volna. Meg mernék esküdni, hogy „elpusztítást” mondott.
- Nem lenne jobb kimosni a füled?
Iruini megfordult. A hajó orránál egy Víz Toája állt, akit nem ismert fel, kezében egy tüskés buzogánnyal és egy pajzzsal. Oldalán egy arany páncélzatú harcos meg egy hatalmas, négykezű óriás, két szarvval a fején. Az utóbbi akkora volt, hogy majdnem elsüllyedt tőle a hajó. Többpengés fejsze volt nála és valami ruha alá rejtett tárgy.
A női Toa a fedélzetre lépett, és az Árnyékoshoz sétált. Bár az magasabb volt nála, úgy viselkedett, mintha mindent ő irányítana a hajón.
- Egy egyszerű feladatot bíztam a Sötét Vadászokra – mondta. Hangja olyan halk volt, mintha haldokolna. – Ha nem tudod elvégezni…
Buzogányát felfelé tartotta. Az árhullám hirtelen végig szökött a hajók között és a majdnem vezér hajóba csapódott. Ahogy letette a fegyverét, a hullámzás alábbhagyott.
- Keresek valakit, aki képes lesz rá – fejezte be.
Iruini a Toáról a nyilvánvalóan nyugtalankodó Árnyékosra fordította a fejét, majd vissza.
- Szép – mondta. – Mit lépsz ráadásként?
A Toa bólintott, majd az arany harcos eltűnt. Egy pillanat múlva újra előbukkant a másik öt Hagah Toával. Megérkezve látták, hogy az Árnyékos suttogva elmélyült beszélgetést folytat a Víz Toájával. A társalgás azzal ért véget, hogy a Toa három közeli Sötét Vadászt a vízbe taszított, oly könnyedséggel, mint ahogy más egy szúnyogot csap le. Utána odafordult az összegyűlt Hagah Toához.
- Óh, nagyszerű – mondta. – Van egy küldetésem hatotoknak.
- Várj egy percet! – csattant fel Norik. – Ki vagy te? Mi folyik itt?
- Mellesleg nem vállalunk feladatokat bárkitől, aki maszkot hord – mondta Kualus. Aztán Norikhoz fordulva hozzátette: Ugye?
Norik megrázta a fejét.
- A nevem Helryx – mondta a Víz Toája. – Egy szervezetet vezetek, amiről úgysem hallottatok, a neve Mata Nui Rendje. Háborúban álunk – és ti épp most lettetek besorozva.
- És ha nemet mondunk? – kérdezte Bomonga Toa.
Helryx eleresztett egy vékony mosolyt. Szemei az óceánra szegeződtek, túl a hajó oldalán, ahol a három Sötét Vadász kétségbeesetten próbált a felszínen maradni. Utána visszafordította tekintetét a Hagah Toára.
- Szóval nem vállaltok el felkéréseket, ha jól értem – még jó, hogy én nem kéréseket teszek.
- Mit szeretnél tőlünk? – kérdezte Pouks Toa. Meglátván Iruini tekintetét, hozzátette: - Az nem árt, ha megkérdezzük.
Helryx tett pár lépést közelebb, és hangját halkabbra vette, hogy a Sötét vadászok ne hallják.
- Egy támadást szervezünk a Makuta Testvérisége ellen, de a vezérül eltűnt előlünk. A legjobb információink szerint legutoljára egy Maxilos robot testében látták Mahri Nuihoz közel, de hogy hová tűnt onnan, azt az óta sem tudjuk. Teridax Makutát meg kell találni.
- Miért mi? – kérdezte Iruini.
- Ti már harcoltatok ellene korábban. Le is győztétek már – válaszolta Helryx.
- És mind emlékszünk, milyen jól végződött – mormogta Iruini.
Helryx nem fordított rá figyelmet.
- Ha igazam van, Teridax olyan helyre ment, ahová eddig senki más nem bátorkodott eljutni. Ha szabadon marad, beláthatatlan károkat okozhat.
- És mégis mire gondoltál, hogyan nyomozzuk le? – kérdezte Bomonga. – Kopogassunk be Destral ajtaján, és kérdezzük meg, kijön-e játszani?
Helryx kuncogott.
- Nemsokára talán nem lesznek már ajtók, amiken be lehetne kopogtatni… de az másik történet. Lesz egy kalauzotok – valaki, aki nagylelkűen felajánlotta a szolgálatait szabadságáért cserébe.
A négykezű óriás előrelépett egyet, így először azt hitték, Helryx őrá célzott. Ám ő csak levette a ruhadarabot a kezében tartott tárgyról, ami mint kiderült, egy gömb volt, megtöltve vízzel, és még valamivel… valamiféle zöld tengerikígyó-féleséggel, gyűlölettel izzó, karmazsin szemekkel.
- Zaktannak hívják – magyarázta Helryx. – Nem olyan barátságos, mint amilyennek kinéz. Ha rakoncátlankodni kezd, egyszerűen emeljétek ki a vízből, és hagyjátok, had kapkodjon levegőért egy ideig. Én mindig azt csinálom. És most azt hiszem, ideje indulnotok.
A Hagah Toák egymásra pillantottak. Egytől egyig bólintottak… mind, kivéve Gaaki. Ő inkább hátrahúzódott, a fejét rázta, és kezeit a maszkja oldalához emelte.
- Halál –suttogta. – Mindenfelé… a halál vidékére megyünk… és egyikünk nem tér vissza!

3.
Iruini Toa fedezékbe bukott, épphogy kitérve Hewkii Toa lánca elől. Kicsivel arrébb Norik holtpontra jutott Jaller-val, míg Bomonga azzal bajlódott, hogy egyáltalán megtalálja a rejtőzködő Nuparut. Mindent összevéve, ez nem tartozott a Hagah Toa szebb napjai közé.
Remélték, hogy a Metru Nuiba – a városba, melyet még Rahaga korukban segítettek felszabadítani – való visszatértük örömteli lesz. Ám most egy árnyékos szervezet, Mata Nui Rendjének megbízásából érkeztek ide. Céljuk: lenyomozni a keresett Teridax Makutát, mielőtt teljesíthetné Tervének végső fázisát.
Sajnos azonban ez nem volt olyan könnyű, mint amilyennek hangzott (és eleve nem is hangzott olyan könnyűnek). Nyakukba varrtak egy mutáns Pirakát, Zaktant, akit egy vízzel töltött gömbben kellett hurcolászniuk. Tőle megtudták, hogy Teridax egy elérhetetlen helyre fog tartani, amely Metru Nui Kolosszeuma alatt található. Antidermiszként képes lesz az olyan szűk repedéseken is bejutni, amik Norik Zsugorodás Maszkjának már akadályt jelentenének. Egyedül úgy lehet őt követni, ha összetörik a Kolosszeum alapzatát, összedöntve ez által a teljes építményt.
Mi tagadás, egyszerűen beugrani, és kijelenteni, hogy „Azért jöttünk, hogy leromboljuk a legfontosabb épületeteket” egyáltalán nem feküdt a Mahri Toának. Takanuva közelmúltbéli, megmagyarázhatatlan eltűnése miatt pedig már alapból feszültek voltak. Ez már túl sok volt nekik.
Hewkii ismét lendített a láncával. Iruini ezúttal lendülete közben megragadta, és maga felé rántotta a Kő Toáját. Az utolsó pillanatban aztán oldalra lépett, ellenfele pedig belevágódott egy sziklafalba.
- Kő, ismerd meg a követ – mormogott Iruini. – Most már meghallgattok?
Kualus Toa Bomongával társult, hogy közös erővel próbálják meg Nuparut a földre teperni, akit a Lopakodás Maszkja révén szinte lehetetlen volt kiszúrni. A Föld Mahri Toáját végül egy sietősen összehozott hófúvás leplezte le, ám megállítani őt már nem volt olyan könnyű, mint megtalálni. Hatvan lábnyi magassága pedig Bomongát csak könnyebb célponttá tette, és a földből álló sorozattűztől az egyensúlyát is elvesztette.
Kualus a homlokát ráncolgatta. Emlékezett, amikor a Mahrik még matorán falubéliek voltak. Megértette gyanakvásukat és barátságtalanságukat, melyek a helyzetükben érthetőek voltak, de ha ez így megy tovább, valaki még megsérül. Drasztikus lépést kell tennie. Aktiválva a Rahiirányítás Maszkját, kapcsolatba került egy hatalmas méretű Rahi elméjével, aki az Archívumban élt nem messze alattuk. Válasz gyanánt egy óriás karom tört elő az útburkolatból, majd megragadta Nuparut.
- Ereszd el! – üvöltött Hahli Toa, és egy erőteljes vízlökettel támadt rá Kualusra. Ahogy az ütés hatására támolyogni kezdett, Kualus ráeszmélt, mi is fog történni. Az állatot a maszkereje verte fel, ám így, hogy koncentrációja megtört, nem volt többé a Rahi ura.
Szikla és föld záporozott szerteszét, amikor előrontott a talajból. A 60 lábnál jóval magasabb lény három fejével a harcmezőt pásztázta. A naplyukakból sütő halovány napfény megcsillant barna pikkelyein, miként széttárta denevérszárnyait. Győzedelmi üvöltése egész Ko-Metruig összetört mindent, ami kristályból volt.
A „Toa” szó matoránul „hős”-t jelent. A hősök egyik jellegzetessége, hogy vészhelyzetben képesek félretenni személyes érzéseiket. Emiatt mind a Mahri, mind a Hagah megfeledkezett saját harcukról, amikor szembekerült a föld alól érkezett borzadállyal. Kualus, ki még mindig szédült volt Hahli támadásától, képtelen volt visszanyerni fölötte a hatalmat. Ám Jaller és Norik máris rájöttek, hogy a szörny fél a tűztől, és kettős tűzsugárral sikerült Po-Metru kopár síkjaira terelniük.
A lénynek esze ágában sem volt csöndesen meghátrálni. Végzetes sebességgel hajította Nuparut az ég felé. Hewkii megpördült, és a Gravitáció Maszkját úgy vetette be, ahogy még soha, midőn éppen elegendő erőt fejtett ki vele, hogy a nélkül lassítsa le a Föld Toáját, hogy darabokra tépné.
Bomonga, aki még mindig maximális méretében tündökölt, ütések záporát mérte a Rahira. Ám ennyi erővel akár egy enyhe tavaszi záport megidéző Víz Toa is lehetett volna, oly csekély hatással volt rá. Kongun és Iruinin volt a sor, akik a Tűz Toáinak erejével kombinálva a levegő hatalmát, egy lángoló szélforgatagot alkottak.
A Rahi közvetlenül a vihar közepébe került, amely olyan forróan égett, hogy még a közeli hegyeket is salakká olvasztotta. Bömbölt, próbált menekülni a kelepcéből, de szárnyai máris megperzselődtek. Végül a hő felülkerekedett, és az állat elterült. A keletkező rezgéshullám több kióra eljutott.
Tizenegy kimerült Toa állta körül az eszméletlen bestiát. Az onu-matoránok valószínűleg máris mozgásba lendültek, hogy felkészítsék a lényt az Archívumba való visszatértére. Po-Metru katasztrófaövezetté vált, a talaja égett és perzselt volt. Nem messze a po-matoránok, Hahli és Gaaki segítségével azon szorgoskodtak, hogy kioltsák a falvaikat fenyegető tüzet. Az igazi katasztrófát mindössze annak köszönhetően kerülték el, hogy a metrunak ezen része csak ritkán lakott.
Norik Jaller-ra tekintett.
- Vagy abbahagyjuk a harcot – mondta –, vagy egy kevésbé lakott helyen rendezzük el a dolgainkat. Máskülönben matorán életek kerülhetnek veszélybe – és azt egyikünk sem akarja.
- És szerintetek mégis mi történik, ha elpusztítjátok a Kolosszeumot? – mondta Jaller.
- Senkinek sem akarunk ártani – így Pouks. – Meg akarunk menteni mindenkit.
- Úgy, és mind idióták vagyunk – toldotta meg Iruini. – Majd’ egy tucat Toa van itt… illene közös nevezőre jutnunk, hogy mit hogy csináljunk, és hogyan őrizzük meg az épületet.
- És pontosan mit kell csinálnotok? – kérdezte Jaller. – Miért vagytok itt?
- Hallgassatok – mondta Norik. – A Nuva Toa jelenleg az univerzum magjában harcol a Nagy Szellemért. Ám az igazi rejtélyek, az igazi titkok… a kozmoszról és a működéséről való nagy mennyiségű tudás nem ott van elrejtve. Hanem valahol a lábatok alatt, ott, ahol egy Toa, matorán vagy Turaga sem volt még soha. Okunk van feltételezni, hogy Makuta elérte azt a helyet – és ha igazunk van, talán már mindannyiunk számára bealkonyodott.
A tervkészítés több óráig tartott, meggyőzni a Turagát a felől, hogy a Toa nem vesztette el a józaneszét még tovább, és ezen kívül maguk a munkálatok is egy fél napot vettek igénybe. Amikor mindennel elkészültek, Jaller, Norik, Pouks és Nuparu bevetették a hatalmukat, hogy megrepesszék a talapzatot, és egy föld alatti járatot hozzanak létre. Közben odakinn Hewkii gravitációs képessége, Kualus jéghatalma és Bomonga irdatlan ereje gondoskodtak arról, hogy az épület egyben maradjon. Mihelyst az alagút elkészült, Hahli és Gaaki a víz fölötti erejével lehűtötte a falait. Iruini és Kongu Zaktanra figyeltek, az utóbbi pedig kész volt, hogy az első rossz szavára az égbe küldje a Piraka akváriumát.
A legnehezebb feladat volt az utolsó. Bomonga és Kualus elengedték a Kolosszeumot, hogy csatlakozzanak a többiekhez az ismeretlenbe való belépésüknél. Így egyedül Hewkiira nehezedett a roppant építmény teljes súlya.
- Az én csapatom is veletek megy – mondta Jaller Noriknak.
- Nem – felelt a Hagah Toa vezér. – Ha elbukunk… ha Teridax megszökik… tán ti lesztek megfékezésének utolsó reménye. Mi megyünk, és majd Pouks meg én lezárjuk magunk mögött az alagutat. Mozgás, Hewkii nem bírja már soká.
Jaller vitatkozni akart, de Noriknak igaza volt: a Kő Toája az ájulás szélén állt. Figyelte, ahogy a Hagah Toa csapata eltűnik a föld alá. Egy pillanattal később a Kő és Tűz együttes ereje lezárta a bejáratot. Jelt adott Hewkiinak, aki lassan, fokozatosan visszavett a maszkja erejéből, hogy ismét a földre eressze a Kolosszeumot. A Kő Toája aztán kiterült.
- Nem lesz baja – jelentette Hahli, miután megvizsgálta elesett barátjukat. – De ha engem kérdeztek, nekünk is velük kellett volna tartanunk. Lehet, hogy nagy veszély leselkedik rájuk.
- Tudom – mondta a Tűz Toája. – Amikor néztem, ahogy Pouks és Norik lezárják maguk mögött az alagutat, egyre csak az járt az eszemben… hogy még sosem láttam, hogy valaki a saját koporsóját zárja be.

4.
Az öt Mahri Toa félkörben állva bámulta a Kolosszeum talapzatát. Pár pillanat telt el azóta, hogy a Hagah Toák eltűntek az épület alatti alagútban, Mata Nui tudja, hogy milyen céllal. Úgy tűnt, nem vár más a Mahri csapatra, mint hogy várjon.
- Szerintetek mit fognak odalenn találni? – kérdezte Nuparu.
- Csöveket – mondta Hewkii unottan. – Koszt. Kőpatkányokat. Netán egy-két föld alatti folyamot. Nincs semmi odalent.
- Miért vagy ebben olyan biztos? – kérdezte Jaller.
- Az onu-matorán keresztül-kasul bejárta a város alatti helyeket – felelt Hewkii. – Ha lenne ott bármi, mostanra megtalálták volna.
- Talán – mondta Nuparu, de nem hangozz túl meggyőzöttnek.
- Na menjünk – így Hahli. – Azzal nem érünk el semmit, ha csak itt álldogálunk.
A Víz Mahri Toája elfordult, és visszaindult Ga-Metruba. Ekkor vette csak észre a levegőben lebegő aranyszínű kristályt. Kinyúlt, hogy megérintse, de az elmozdult előle.
- Ez meg mi? – kérdezte.
- Valami, amire szükségetek lesz.
A Mahri Toák körbeperdültek, és egy ébenfekete páncélba bújt női alakkal találták szemben magukat. Egy pillanatra azt hitték, hogy Vortixx, de miután jobban szemügyre vették, kiderült, hogy egy teljesen ismeretlen faj tagja. Egy pajzsot hordott csak, más fegyvernek nem látták nyomát.
- Úgy nevezik, a Visorak Szíve – folytatta az idegen. – Jelenleg is működésben van, ereje egyre nő. Akárhová viszik, oda a Visorak is követi, az ismert univerzumból bárhonnan képesek elutazni hozzá. Nektek Toának az lesz a feladatotok, hogy Artidax szigetén helyezzétek el. Vonzzátok oda a Visorakot, hogy örökké ott raboskodjanak.
- Persze – mondta Jaller. – És a távollétünkben ki ügyel Metru Nuira? Te?
- Egyet se féljetek, védelmezni fogják – mondta a nő. Egy kis kőtáblát kapott elő, és nyújtott át nekik, melybe a szigethez vezető térkép volt vésve. – Most fogjátok a Szívet, és induljatok, mielőtt a Visorak elérné a városotokat. Menjetek!
Mielőtt a Toák tovább kérdezgethettek volna tőle, a páncélozott nő teste több millió kristályos szilánkra tört, amiket aztán szétfújta a szél. Nem tartott soká, és mind eltűnt.
- Hát ez aztán… fura volt – jegyezte meg Kongu.
- Szóval mit teszünk? – kérdezte Nuparu. – Ha az igazat mondta… ez a város nem áll készen egy újabb teljes körű megszállásra.
- Nagy „ha” az, bizony – mondta Jaller. – Akkor Kongu meg Hewkii, ti itt maradtok. Hahli, Nuparu és én elmegyünk erre az Artidaxra.
---
A három Mahri Toa egy órán belül útnak indult. Kongu és Hewkii figyelte a távozásukat, aztán egy kis idő múlva eldöntötték, melyikük fogja a város melyik részét felügyelni. Mikor megegyezetek, elindultak vissza a Kolosszeum felé.
Egyikőjük sem vette észre a hátuk mögött a titokzatos látogatójuk alakjába összegyűlő kristályszilánkokat. És amikor lesújtott rájuk a pajzsával, és mindkettejüket eszméletlenné ütötte, már semmi másra sem tudtak felfigyelni.
---
Az Artidaxra vezető út hosszadalmas volt, de unalmas. Nuparu körültekintően kémlelődött a Visorak után, de az első pár napon sehányat sem látott. Ahogy egyre közelebb értek a szigethez, úgy fokozatosan egyre gyakrabban tűntek fel a pókok a környező földdarabokon. Ha a látogatójuknak igaza volt, mostanra az egész horda a nyomukban van.
Az első dolog, amire megérkezésükkor Jaller felfigyelt, egy sor friss lábnyom volt. Voltak ott régebbiek is, de azokat a szelek és az árapály nagyrészt elmosták. Ezek viszont úgy tűntek, mintha épp most hagyták volna őket a földben. A közelben különböző fadarabkák úsztak a vízen, nyilván egy hajó vagy csónak maradványai.
- Nos, valaki járt itt – mondta.
- És nem ment el. – A hang egy magas, kékszínű, félelmetes kinézetű kétlábúhoz tartozott, amely egy vízzel telt sisakot viselt a fején. Egyszerű, kőből készült kést tartott a kezében.
- Takadox! – mondta Jaller meglepetten. Ő és csapattagjai korábban harcoltak már Takadoxszal és a többi Barrakival a Veremben. – Hogyan szöktél meg? És hol vannak a barátaid? Beszélj, te nyomorúságos rovar!
- Azért „szöktem meg”, hogy a szavaiddal éljek, mert én is meg akartam tenni a magamét Mata Nui javáért – válaszolt Takadox, hideg mosollyal. – Ami pedig egykori uralkodótársaimat illeti, kétségkívül mind a celláikban rohadnak, ott, ahová tartoznak. De mi hozott titeket az univerzum eme konyhakertjébe?
- Azok ott – mondta Nuparu, miközben az óceán felé mutogatott, mely immár a Boggarak tengerévé változott, amelyek a víz felszínén csúszkáltak. Mögöttük, különböző vízen hánykolódó tárgyakon több ezer másik Visorak közeledett egyenesen Artidax felé.
- Minket üldöznek – mondta Jaller Takadoxnak. – De ne aggódj, nem maradunk sokáig… ők azonban igen.
- A teljes horda? – mondta Takadox. – Akkor ti a Visorak Szívét hordozzátok… már hallottam róla, persze élőben még nem láttam. És ide vezettétek őket… ez nagyon sok mindent megmagyaráz.
- Ne beszélj félre, Takadox – mondta Hahli. – Vagy itt hagyunk téged a pókok társaságául.
- Nem is olyan rossz ötlet – így Takadox. Összegyűjtve akaraterejét, tekintetét először Hahlira, majd aztán Jaller-ra szegezte. Mikor Nuparu megpróbálta eltakarni a szemét, két társa megragadta őt, és arra kényszerítették, hogy Takadox szemeibe nézzen. Pár pillanat alatt mind a hárman hipnózisba kerültek.
- Ezt már szeretem – mondta a Barraki. – Nemrég két különös lény jelent meg a parton egy villanás kíséretében. Engem nem láttak meg, így úgy döntöttem, megfigyelem őket. Láttam, ahogy felállítanak valamit a sziget legmagasabb vulkánhegyére… és még én is meg tudtam mondani, hogy mire való: arra készülnek, hogy előidézzenek egy vulkánkitörést. És ha megtörténik, a sziget és minden, ami rajta van, hamuvá lesz.
Amilyen gyorsan jöttek, úgy el is tűntek, s nekem reményem sem volt megmenekülni a katasztrófa elől… amíg ti meg nem jöttetek. Most elveszem a hajótokat, és elhagyom ezt a szikladarabot – megint –, míg ti hárman itt fogtok ácsorogni, a véget várva. Ha szerencsétek van… nagy szerencsétek… akkor a vulkán hamarabb kitör, mint hogy a Visorak rátok teszi a csáprágóit.
Takadox röhögcsélve felmászott a Toa hajójának fedélzetére. Felvonta a horgonyt, kivonta a vitorlát, és eltávolodott Artidax partvonalától. Mögötte a három Mahri Toa szoborként állt, képtelenek voltak megfékezni a szökését. Ahogy Takadox hajója eltűnt a láthatár mögött, és a vulkán még közelebb került a kitöréshez, az első Visorakok ízeltlábat vetettek a sziget homokjában.

5.
Norik Toa körültekintően haladt előre a Metru Nui Kolosszeuma alatt elhelyezkedő keskeny alagútban. A többi Hagah Toa a háta mögött libasorban menetelt, szemeikkel és füleikkel a veszély jelei után kutattak. Mindnyájan tudták, hogy feltérképezetlen területen járnak – ott, ahová még egy Toa, egy matorán, Turaga, vagy az univerzumuk egyetlen más értelmes lénye sem ment még soha.
Nos, az igazság ettől egy kissé távol áll. Ha Mata Nui Rendjének gyanúi igazak, a Teridax nevű Makuta nemrég elhaladt erre. Ezt az információt természetesen egy gonosz Piraka, Zaktan közölte velük, aki szintén a Hagah Toával utazott. A közelmúltban történt, tengeri lénnyé való átváltozása miatt azonban egy vízzel töltött üveggömbben volt kénytelen maradni, amelyet Kualus cipelt.
- Az Archívumra emlékeztet ez a hely – suttogta Iruini Toa. Egy rövid szünet után hozzátette: - Azt a helyet is hogy rühelltem.
- Azt azért el kell ismerned, Teridax pont ideillik – így Pouks. – Sötét, nyirkos, olyan hely, amit csakis egy kőpatkány szerethet.
- Nem otthont keresni jöttünk – csattant fel Norik. – Koncentráljatok a feladatra!
- Helyes, veszekedjetek csak egymással – sziszegett Zaktan. – Ti Toa mind egyformák vagytok – nyivákoló idióták.
- Azért nem egyforma mindegyik – röhögcsélt Kualus. – Én például sokkal ügyetlenebb vagyok, mint egy átlag Toa. Sőt már érzem is, ahogy az akváriumod kezd kicsúszni az ujjaim közül. Nagyon remélem, hogy nem ejtem le.
Zaktan káromkodott. Kualus válaszul egy pillanatra elengedte a gömböt, aztán gyorsan ismét megfogta.
- Hoppá. Már megint kezdem – mondta a Toa.
A csapat élén Norik megtorpant. Tűzerejének egy kis részét használva, megvilágította az alagút falait. Egy sor leírás állt rajtuk, melyek ránézésre igen régiek voltak.
- Ez matorán? Nem úgy néz ki – mondta Norik. – Nem ismerem fel a nyelvezetet.
- Had lássam – szót Bomonga. A föld alatti világ úgymond mesetereként, Bomongának már számtalanszor volt dolga ősi írásokkal.
- Ez nem matorán, nem hiszem, hogy az… talán valamiféle ősi alapnyelv. De valamit ki tudok olvasni… nem sokat… szerintem egyfajta feljegyzés lehet.
- Feljegyzés? De miről? – kérdezte Gaaki.
Bomonga még tanulmányozta az írást, mielőtt válaszolt volna.
- Nem tudom. Mindössze egy nevet vagyok képes kivenni… nem tudom, hogy személy- vagy helynév-e… „Bara Magna”.
Amíg e név után átfésülték a memóriáikat, egyik Toa sem szólalt meg. Pár pillanat múlva mind rájöttek, hogy még sohasem hallották. Ha valahol az ismert univerzumban található, akkor bizonyára egy felfedezetlen régió lehet.
- Azt nem írja, hogyan lehet egy Makutát betömni a páncéljába, és aztán leöblíteni? – érdeklődött Iruini.
- Bárcsak – mormogott Bomonga.
- Rendben van, menjünk tovább – szólt Norik. – Zaktan, szerinted milyen messze van még?
- Honnan tudjam? – csattant fel a Piraka. – Én sem voltam még itt. Csak azt tudom, hogy a leírás, amit olvastam, arra utalt, hogy Makuta ide fog jönni. Azt se tudom, hogy ő tudta-e, mi van itt, vagy hogy az „itt” egyáltalán létezett – szerintem csak találgatott.
- Nincs is rosszabb egy helyesen találgató Makutánál – motyogott Iruini.
- Én arra számítottam, hogy az út sokkal… veszélyesebb lesz – mondta Pouks. – Abból, amit Gaaki az induláskor mondott… hogy egy a halál helye, meg minden… én egyből egy csomó csapdára és csúnya Rahira gondoltam. De ez eddig olyan, mint egy kellemes séta Metru Nuiban.
Az alagutat hirtelen belepte egy halk morajlás, ami pillanatról pillanatra erősödött. Iruini felkiáltott, de túl későn:
- Kifelé! Mindenki kifelé!
A következő pillanatban nekicsapódott a falnak, majd sorban a többi Hagah Toa is. Kualus csak a puszta szerencse folytán tudta úgy megtekerni a testét, hogy Zaktan üvegje ne törjön össze az ütközéstől.
Mind a hat Hagah Toa csapdába esett, a falhoz szegezte őket egy mágneses erő. Norik azonnal a tűz erejéhez nyúlt, ám az alagút tűzbiztos volt. A többiek is mind próbára tették képességeiket, hogy aztán rájöjjenek, a fal érzéketlen az elemi energiáikkal szemben.
- Makuta? – kérdezte Iruini.
- Nem hiszem, hogy ő lenne – válaszolt Norik. – Ő nem ilyen gyengéd. Szerintem ez az egyik olyan csapda, ami hiányának Pouks annyira örült.
- Hát, lehetne rosszabb – így Kualus. – Úgy értem, ha lesz elég időnk, bizonyára ki fogunk tudni szabadulni.
- Miért van olyan érzésem, hogy épp az időnk van kifogyóban? – mondta Bomonga. – Ti is érzitek ezt?
Mindannyian megérezték. Egy forró, fémes szag volt, amely az előttük lévő alagútból áradt. Mindnyájan tudták, mit jelent, de Norik volt az első, aki szavakba öntötte:
- Ez folyékony protodermisz – mondta halkan. – És éppen felénk tart.

6.
Jaller Toa, testét Takadox hipnózisának köszönhetően mereven tartva, Artidax szigetének partján állt. Hahli és Nuparu álltak az oldalán, hasonlóképp bénultan. A három közül egyik sem volt annak tudatában, mi zajlott körülöttük, ami végső soron tán nem is volt olyan rossz.
Artidax ugyanis hamarosan egy katasztrófa színhelyévé válik. A vulkánhegyét már csak pillanatok választották el a kitöréstől, és hogy tüzet meg hamut zúdítson minden szerencsétlenre, aki a közelében volt. A Mahri Toák, kik erről nem tudtak, idehozták a Visorak Szívét, egy olyan jelzőberendezést, amely a teljes Visorak hordát képes maga köré vonzani. Az volt ez elképzelés, hogy a pókok majd a szigeten ragadnak. Amit viszont nem tudtak, hogy Takadox is ott bujkált. Hipnotizálta a három Toát, és a hajójukat ellopva vitte véghez a nagy szökését.
Mi több, a Visorakok is megérkeztek, és a tengerparton keresztül éppen a Mahri Toa felé vonultak.
Mindent összevéve, nem ez volt a Mahri Toa legeslegszebb napja…
___

A Visorak, úgy tartják, sosem felejt.
A Mahri Toákat megközelítő példányok már láttak Toát, körülbelül 1000 évvel ezelőtt Metru Nuiban. Természetesen az egy másik csapat volt, ám a Visorakok számára egyik Toa olyan, mint a másik. Emlékeztek, ha nem is tisztán, a Toa által okozott fájdalomra, és a gyűlöletet sem feledték.
Ám még egy dolgot az agyukba véstek. A Toa, ha gyengének, levertnek, legyőzöttnek tűnik, képes lehet váratlanul visszavágni, mégpedig megsemmisítő hatékonysággal. Nem lenne jó ötlet odasietni a látszólag magatehetetlen ellenfélhez, és ez által csapdába sétálni. Úgyhogy haboztak, és óvatosan figyelték, mit fog lépni a Toa. Néhányan felderíteni indultak – ha ezek a Toák valóban lefagytak, akkor biztosan nem maguktól. Aki ezt tette velük hátha még mindig a szigeten lakozik, és lehet, hogy a Visorakra fog legközelebb lecsapni.
___

Jaller-nak gondolata támadt. Ez meglehetősen különös, hiszen e pillanatban képtelen volt a gondolkozásra. Ám a tudatának egy parányi, még mindig aktív darabkája rájött a válaszra: ez a gondolat nem az övé volt.
Egy Toának nem így kell meghalnia.
A ráébredés ama piciny szikráját egy sokkal nagyobb felismerésszikra követte. Már hallotta ezt a hangot. Makuta hangja volt. Noha másként hangzott, mint amikor a Maxilos robot szájából jött, a benne rejlő arrogancia felismerhető volt.
A hang tovább folytatta. Egy tengerparton állva bénultan, azt várva, hogy Visorak mészárolja le, vagy láva égesse el? Ilyesmiből születnének a legendák? Nem hinném.
Nem, ne is próbálj megtalálni engem… nem mintha jelen helyzetedben képes lennél. Én nem Artidaxon vagyok, hanem egy nagyon távoli helyen. Ám a hatalmam megnőtt, s így képes vagyok látni bennetek és beszélni hozzátok. Jaller, Jaller… Vakama annyi reményt fűzött hozzád, és most nézz magadra. Toa vagy, vagy csak egy szobor?
Természetesen nem értek egyet azzal, amit a Visorakjaimmal tenni akartok… ti meg akárki is bírta kitörésre a vulkánt. De hát ti erről nem is tudhattatok, ugye? És akkora kár lenne, ha nem „látnám”, milyen kifejezés ül majd az arcotokra, amikor rádöbbentek az igazságra…

Jaller-ba hirtelen belenyilallt az éles, gyötrelmes fájdalom. Áthasított a Takadox hipnózisa keltette ködön. Ebben a pillanatban, felkavarva magához tért. Valaki beszélt hozzá… de ki? Mit is mondtak? Mi történt egyáltalán?
Nem volt idő mind kideríteni, hisz’ Nuparu és Hahli még mindig transzban voltak, a Visorak pedig egyre közeledett. Nem volt más választása: Jaller kis tűzgolyókat lőtt ki két társa felé, épp eleget ahhoz, hogy egy picit megperzselje őket. Ahogy remélte, a fájdalom éberré tette őket.
- Hé! – csattant fel Nuparu. – Mégis mit képzelsz?
- Életben maradni, azt – felelt Jaller. – El kell tűnnünk erről a szigetről.
Hahli máris munkához látott, és egy vízfallal elsodorta a közeledő Visorakot. Jaller egy lángból álló falat emelt, hogy távol tartsa a hátulról támadókat. Ám mind a Toa, mind a Visorak megdermedt a morajszerű mennydörgés hallatán, amely a vulkánból jött.
- O-ó – mondta Nuparu. – Én ugyan nem vagyok akkora lávarajongó, mint te, Jaller, de eleget tudok a vulkánokról, hogy fogalmam legyen róla, mit jelent ez a hang. Ki fog törni!
- Mata Nui – suttogott Hahli. – Szerintetek ezért kellett idehívnunk a Visorakokat? Hogy mind meghaljanak?
Valami derengett Jaller-nak, valami emlék, amit egykor hallott, de nem tudta rátenni az ujját, hogy mi lehet az. Mindazonáltal biztosan tudta, hogy igazat szól, mikor azt mondta:
- Igen. Szerintem valaki eltervezte ezt… és nem is tudom, érdekelte-e, ha mi is beleveszünk.
- A hajónk eltűnt! – mondta Nuparu. Féltucatnyi Visorak mozdult meg feléjük. Egy lövés a Cordak forgóágyújából, és máris visszakoztak.
- Akkor úszunk – így Jaller.
- Hova? A semmi kellős közepén vagyunk – mutatott rá Nuparu.
- Vagy úszunk, vagy megsülünk, vagy Visorak kaja lesz belőlünk – mondta Jaller. – Válassz.
- Említettem már, hogy mennyire szeretem a vizet? – mondta Nuparu. Elemi erejét megidézve, felforgatta a talajt a Toa előtt, kialakítva egy Visoraktól átmenetileg mentes utat, mely a vízhez vezetett.
- Nyomás! – kiáltott Jaller.
Mindhárman futásnak eredtek, majd bevetették magukat az óceánba. Hátuk mögött a Visorakok tömege egy pillanatra összezavart forgataggá alakult. A zsákmányuk elmenekül, de a Visorak Szíve meg itt van. Nekik is itt kell maradniuk a Szívvel, nemde?
Kint a vízben, a Toák a Visorak horda még több tagján verekedték át magukat, amelyek mind a sziget felé siettek hajthatatlanul. Jaller áttekintett a vállán. Egy pillanatra meg akarta semmisíteni a Szívet. Ám akkor egy szempillantás alatt egy egész horda Visorakkal kellene szembenézniük.
Egy igazi Toa megtenné, gondolta. A Toa végtére is nem ölhet… és nem is segíthet másnak az ölésben. De lehet, hogy ez már egy más világ – egy olyan, ahol nem lehet se a barátainkban, se az ellenségeinkben bízni. Talán az egyetlen, amit tehetünk, hogy megpróbálunk életben maradni.
A Toák még mindig túl közel voltak a szigethez, mikor Artidax vulkánja kitört. Hahli megragadta két barátját, és a víz alá rántotta őket. Körülöttük máris záporozni kezdtek a lángoló szikladarabkák. A tengerparton összegyűlt Visorakok túlságosan közel találták magukat a katasztrófához, hogy el tudjanak menekülni. A horda, amely oly sokak számára okozott kínt és halált most végre elnyerte jutalmát minden tettéért.
- És most mi? – mondta Nuparu, amikor a Toák ismét a felszínre törtek. – Hosszú az út még hazáig.
- Eljutunk oda, így vagy úgy – mondta Jaller. – És akkor elbeszélgetünk majd egy bizonyos fekete páncélt hordó nőszeméllyel, akitől válaszokat kapunk… vagy ha nem, elindítjuk a saját kis háborúnkat.

7.
A Hagah Toák életük során számtalan rossz napot éltek át. Kiderítették, hogy a Makuta, akinek védelmére kiválasztották őket, valójában a matoránnak ártani akaró áruló volt; a gonosz Roodaka ereje Rahagává változtatta őket; Metru Nuiban pedig rájuk támadt egy rossz útra tért Toa Hordika – mindez igen magasan helyezkedik el a „rossz nap” skálán.
Ám semmiségek voltak ahhoz képest, hogy egy föld alatti alagút falhoz mágnesezve kellett várniuk, míg a folyékony protodermisz, a másodpercekre lévő halál feléjük áramlik. Ez már önmagában egy önálló skálát érdemelt.
- Netán valami mentőötlet? – kérdezte Iruini.
Senki nem szólt.
- Akkor búcsúztató?
A közelebb araszoló protodermisz sziszegő hangját hirtelen elnémította az összetörő kő és szétszakadó fém zaja. Szikla és por hullott le föntről. A Hagah felnézve egy óriás hasadékot vett észre, amelyet az alagút mennyezetébe téptek. A lyukon keresztül egy óriási hüllőszerűség tekintett le rájuk.
- Nocsak, mi van itt? – morajlott az idegen. – A hat Toa és a halacskájuk bajba került?
- Ez beszél – mondta Bomonga.
- Engem az se érdekel, ha énekel, táncol, vagy csukott szemmel zsonglőrködik Kanohi maszkokkal – így Iruini. – Ki tud innen szabadítani?
A hatalmas bestia bólintott.
- Ki tudlak. Ki foglak… feltéve, hogy megtudom, kik vagytok. És ha nem kapok kielégítő választ, akkor visszadoblak titeket.
Egy pillanat erejéig rettenetes szédülést, és teljes megzavarodást éreztek. Mikor feleszméltek, a Hagah már az alagút egy másik részében tartózkodott. A vadállat is ott volt, noha sokkal kisebbre zsugorodott. A Zaktant tartalmazó akvárium sem veszett el.
- És most – a kimentői jogomnál fogva, hadd tudjam meg, kik vagytok, kik voltatok korábban, és miért vagytok itt – mondta a bestia.
Amilyen tömören csak tudta, Norik Toa elmagyarázta a Hagah Toa történetét és az alagútba tett utazásuk lényegét. Helryx Toáról és Mata Nui Rendjéről természetesen nem tett említést. A vad hallgatott, ideiglenesen bólintott, és mikor befejezte, mosolygott.
- Szóval a Makuták a távoli múlt egy napján védelmet kívántak? Milyen… mulatságos. Én is egy Makuta vagyok – a nevem Miserix – kétségkívül most hallotok rólam először, amiért közös ellenségünk, Teridax a felelős.
Bomonga és Kualus máris készen álltak a harcra, de Norik intett nekik, hogy fogják vissza magukat. Akárki is ez a Miserix, megmentette őket.
- Nem mintha panaszkodnék, na de hogy találtál ránk… és pontosan hogy mentettél meg? – kérdezte Iruini.
- Ah, hogy te milyen Toa vagy – mondta Miserix. – Mindig azt képzelitek, az univerzum csakis körülöttetek forog. Nem tudtam, hogy itt vagytok. Én Teridaxot kerestem. És hogy miképp vettem elejét időelőtti olvadásotoknak: teleportálás – egy szerény, bár annál hasznosabb képesség.
- Miből gondoltad, hogy Teridax itt lesz? – kérdezte Pouks Toa. A többiek tudták, hogy Pouks csak időt akart nyerni. A maszkereje Miserix képességét analizálta és másolta le, és ehhez kellett az idő.
- Mondhatnám, hogy megéreztem a bűzét – így Miserix. – De az igazság az, hogy belebotlottam egy Makutába, aki nem akarta, hogy felszabdaljam, és inkább beszélt. Megmutatta nekem a helyes irányt… és hálám jeléül nem daraboltam fel. Tökéletesen ép volt a teste, amikor az enyémbe nyeltem. Mellesleg…
Miserix előrecsapott, és Pouksot a falhoz vágta. A Toa maszkja lerepült.
- Nem szeretem, ha… mímelnek – morgott a Makuta.
Gaaki felsegítette Pouksot, és visszaadta a maszkját.
- És most? – kérdezte a Víz Toája.
- Most? – mondta Miserix. – Most lecsapunk Teridaxra a búvóhelyén. Túl sokat élt már a kis nagyravágyó.
Miserix sarkon perdült, és elsétált. Ha aggódott a miatt, hogy a Hagah Toa esetleg nem követi, vagy hogy hátba támadják, hát nem mutatta jelét. Igazándiból egyik sem izgatta. Ha nem jönnek vele, az őt csöppet sem érdekli. Ha rátámadnak, akkor elpusztítja őket.
A nyomába szegődtek.
- Ez egy Makuta – mondta Zaktan haragosan suttogva. – Az esküdt ellenségetek! Miért nem ölitek meg?
- Te meg egy Piraka – felelt Pouks. – A másik esküdt ellenségünk. Miért nem ölünk meg téged? Mert szükségünk van rád, kígyó – és meglehet, hogy őrá is.
Már úgy érezték, órák óta gyalogolnak, amikor az alagút véget ért. Egy közepes méretű kamrába torkollott, melyben fejlett gépezetek sorakoztak. Ám a Hagah figyelmét nem ezek keltették fel. Nem, hanem a szobában fekvő két hulla.
Kualus vizsgálta meg elsőnek a mozdulatlan, páncélos testeket. Bomonga is csatlakozott. Pár pillanat után a Föld Toája kijelentette:
- Már sok, sok ezer éve halottak. Kicsit egy Toára hasonlítanak… mint látjátok, az egyik piros, a másik zöld páncélt hord… és hozzánk hasonlóan maszkjuk is van. De valami nagyon… más. Talán sok minden.
Miserix kinyújtotta a karmát, és lekapart egy darabot az egyik holttest páncéljából. Óvatosan tanulmányozta.
- Lenyűgöző. Ez a páncélzat nem protodermiszből van. Szerintem testük többi része sem, szerves szöveteiktől kezdve a maszkjukig. Pedig minden protodermiszből áll. De ha ők nem, akkor az csak azt jelentheti…
- Hogy nem idevalósiak – fejezte be Norik. – De mit keresnek itt, mérföldekkel Metru Nui alatt? Hogy haltak meg? És mi ez a hely?
Mielőtt Miserix válaszolhatott volna, ózón szaga csapta meg orrukat. A csapat megfordult, és egy lyukat vettek észre kialakulni a levegőben. A lyuk belsejében először csak sötétséget láttak, aztán a semmiből feléjük tartó alakok homályos körvonalát.
- Úgy vélem, társaságot kapunk – mondta Miserix. – Talán, Hagah, mégis kiderítjük, pontosan milyen hatékonyak is vagytok egy Makuta „védelmezésében”.

8.
Hewkii ébredt fel elsőnek. Kongu mellette feküdt, még mindig eszméletlenül. A Kő Toájának feje kérdésekkel volt tele – Hogy? Hol? Miért?
A „hogy” könnyen megválaszolódott. Valaki hátba támadta a két Mahri Toát, nem sokkal azt követően, hogy Jaller és a csapata elindult Artidax szigetére. Hogy ki tehette, arról fogalma sem volt, de már nagyon várta, hogy újra találkozzon vele.
A „hol” sem volt nehéz: Metru Nuiban voltak, a Kolosszeumban. Félig-meddig arra számított, hogy egy cellában fog magához térni, de nem ez volt a helyzet. Még csak egy őr sem álldogált a folyosón. A fegyvereik eltűntek, de a maszkjaik még megvoltak.
„Miért?” Épp ezt készült kideríteni. Nagyot koppantott Kongu maszkjára.
- Ébresztő, lágy szellő! – mondta. – Dolgunk van.
- Hmmm? Mi? – mondta Kongu, a fejét rázva. – Hol vagyunk, és miért üt-csapkodsz engem?
Hewkii már fel is kelt, és megindult az ajtó felé.
- Derítsük ki.
Mindössze pár lépést tett meg a folyosón, amikor egy fekete, kristályos szilánkokból álló felhő jelent meg előtte. Gyorsan felvette a fekete páncélt hordó nő alakját, azét, aki megparancsolta a Mahrinak, hogy utazzanak Artidaxra. Hewkii hirtelen úgy érezte, fény derült a „ki”-re is.
- Szóval – mondta. – Az egész csak egy csel volt.
- Ha akarod, nevezd annak – felelt az alak. – A nevem Johmak, Mata Nui Rendjének egy ügynöke vagyok. A Rend, saját okaikból, egy időre el akarta távolítani a Mahri Toát Metru Nuiról. A Visorakot is szerettük volna kiirtani… így úgy döntöttünk, két tűzlegyet ütünk egy csapással.
Kongu is csatlakozott a társalgáshoz.
- De azt hittétek, mind el-tűz-megyünk majd, nemde?
Johmak bólintott.
- De mivel nem úgy tettetek, közbe kellett avatkoznunk. Nem hagyhattuk, hogy megakadályozzatok.
- Miben? – kérdezte Hewkii.
Johmak ismét szétszóródott, és elrepült a folyosó végéig. Az ott lévő ablak Metru Nui déli részére tekintett le. Amikor újból összeállt, azt mondta:
- Hát ebben!
Hewkii és Kongu letekintettek városukra, döbbenten. Egyáltalán nem úgy festett, mint az a hely, ahol hetek óta élnek. Sokkal inkább egy erődítményhez vált hasonlatossá. A partvonalra magas falakat emeltek, rajtuk hatalmas fegyverekkel. A házak tetején is lehetett látni a fegyverállásokat. A Kolosszeumhoz vezető utcákat elbarikádozták, és Mata Nui Rendjének ügynökei álltak ott őrt. Mindenféle matoránt lehetett látni, ahogy vadul szorgoskodnak még több védelmi vonal felállításán.
- Mégis mi folyik itt?? – rikkantott Hewkii.
- A Makuták súlyos vereségeket szenvedtek, de véglegeset még nem – mondta Johmak. – Tudjuk, hogy egy végső nagy csata kell ahhoz, hogy megsemmisítsük őket, de mi akartuk kiválasztani a színterét. Úgyhogy a stelti szolgáinkon keresztül elterjesztettük a hírt, hogy a Nagy Kohót vírusgyárrá alakítottuk, hogy replikázzuk azt a protoacél-emésztő vírust, ami Kojol Makutát is megölte.
- Metru Nuit egy célponttá tettétek? – mondta hitetlenkedve Kongu.
- Már eleve egy célpont volt – így Johmak. – Mi csak felkészítettük.
- Hol van a Turaga? – követelte Hewkii.
- A Turagák túl… nem akartak együttműködni– felelt Johmak. – Így meg… kértük… rá őket, hogy a munkálatok idejére maradjanak a Kolosszeumban.
- És pontosan mit is akartok tőlünk? – kérdezte Kongu.
- Semmit – mondta Johmak. – Semmit a világon. Ne álljatok az utunkba. A közbeavatkozásotok még Rend ügynökök halálához vezethet… na meg a tiétekhez.
Johmak azzal fogta magát, visszaváltozott a kristályfelhővé, és kilebegett az ablakon. Hewkii pedig csak nézte, ahogy megy, és dühe pillanatról pillanatra növekedett.
- Senki sem alakítja csatatérré az én városomat, és tart aztán tőle távol – morgott a Kő Toája. – Senki sem!
___

Miserix Makuta és a hat Hagah Toa egyszerre fordultak meg, amikor a dimenziólapuból kiléptek az idegenek. Mindenre felkészültek, csak arra nem, amit láttak.
Helryx Toa tűnt fel elsőnek, utána Keetongu. A portál aztán kezdett összeszűkülni, majd váratlanul ismét kitágult, hogy két újabb lényt bocsásson ki. A Hagah egyiket sem ismerte fel, de Helryx nyilvánvalóan mindkettőt.
- Axonn! Mit keresel te itt? És… mi történt Brutakával?
Axonn sietve elmagyarázta, hogy ő meg Brutaka lenyomozták azt a medencét, ahol a Makuta faj született, és az rögvest rájuk támadt. Brutaka valahogyan megváltozott tőle, és ragaszkodott, hogy máris jöjjenek ide – akárhol is van ez az „itt”. A Dimenziókapuk Maszkját használta, hogy megtegyék az utat.
- Akkor… az nyitotta ki a kaput, amely révén kimenekültünk onnan, ahol voltunk? – tűnődött Helryx.
- Nem – válaszolt Brutaka, mennydörgésszerű hangon. – Létezik egy másik Olmak… és visszaéltek a használatával… s még rosszabbat műveltek vele. Mindannyiunkat veszélybe helyezhet.
- Kénytelen lesz kivárni a sorát – szólalt meg Iruini Toa. – Figyeljetek, mind Teridax Makuta nyomában jöttünk ide, mégpedig a te parancsodra. Azt mondták, csapdákkal lesz tele, meg hogy ez a „halál helye”. Nos, eddig nem láttam Teridaxot, összvissz egy csapdába sétáltam bele, és senki sem halt meg. Mikor kezdődnek az események?
Az egyik közeli gépezetből egy energianyaláb lőtt ki. Brutakát találta el, és darabokra törte a maszkját.
- Kellett megkérdezned – mormogta Bomonga Iruininak.
- Elnézéseteket kérem a hirtelen köszöntésért – szólalt meg Teridax hangja. Furcsa mód lágynak tűnt, és mintha mindenhonnan egyszerre hallatszott volna. – De nem hagyhattam, hogy Brutaka miatt túl korán távozzatok. Hisz oly sok megbeszélnivalónk van.
- Makuta! – mondta Helryx. – Tudom, mit tervezel. Nem fogod megúszni szárazon.
- Tudod? – ismételte mulatva Teridax. – Ha tudnád, hát fejvesztve menekülnél, Toa. Nem, pusztán csak sejted… ahogy Zaktan is sejti. Vagy netán ő már tényleg tudja?
Hangos búgás töltötte meg a termet. A következő pillanatban Zaktan és az akvárium, amelyben lakott, felrobbant.
- Most már nyilván sosem derítjük ki – mondta Teridax. – Akkor mi legyen a beszédtéma? Stelt gazdasági helyzete? A legfrissebb akilini eredmények? Metru Nui háborús erőddé való alakítása? Nem, tudom már – beszéljünk inkább a számotokra ismert univerzum végéről.
___

Destral szigete romokban hevert.
A Makuták erődje javarészt törmelékké redukálódott. Vezon, az erődítmény egyetlen élő és magánál lévő lakója, már lelépett egy Dimenziókapuk Maszkjával. A jogbitorlók máris benyomultak a ledöntött termekbe, túlélőkért és hadizsákmányért kutatva.
Egy föld alatti kamrában, egy magányos alak ébredezett. Tudta a nevét – Takanuva –, és emlékezett, hogy egy Makuta elrabolta az univerzumából. Ezután minden egy nagy feketeség volt, mígnem felébredt itt, egy repedezett tartályban.
Belerúgott a fedélbe, és darabokra zúzta, majd kilépett a terembe. Körös-körülötte saját hasonmásait találta. Néhány halott volt, egyesek még mindig sztázisban voltak. Ez egy kérdésre megadta a választ – nem ő volt az egyetlen, akit elraboltak.
Valami azonban mégis gyötörte… valami más, amit nem érzett helyesnek. De mi lehet az? Biztosra vette, hogy páncélzata eddig nem fekete volt… úgyhogy ez egy lehetőség. Lehet, hogy ez a válasz? Nem, dehogy, valami más. Szinte meg tudott volna esküdni, hogy ébredése előtt még valami más volt.
Biztos volt benne – sőt mi több, meg volt győződve –, hogy eddig nem akarta elpusztítani a világot. De most?
A sötét Takanuva alig várta, hogy hozzáláthasson.

9.
A Metru Nui városa alatt rejtőző sötét mélység a „halál helye” volt, ahogy arra Gaaki Toa figyelmeztette társait. És nem tévedett, legalábbis a Zaktan nevű Piraka sorsát illetően, akit épp az imént ölt meg Teridax Makuta. Mintha ez nem volna már elég rossz, képtelenség volt megmondani, Teridax pontosan hol bujkált, mivel a hangját mindenhonnan egyszerre lehetett hallani. Testének azonban nyoma sem volt.
Ebben a kamrában valóban tekintélyes hatalommal találta magát szemben: Helryx Toával, Mata Nui Rendjének vezérével; Keetonguval, a hatalmas Rahi bestiával; a hat Hagah Toával; Miserix Makutával; Axonn-nal és Brutakával, a Rend két ügynökével. Mind közül Brutaka volt a legkülönösebb: zölden világított, és a padló fölött lebegett pár centivel. Még így is, hogy Teridax összezúzta a maszkját, rettentően erősnek hatott.
- Mutasd magad, te álnok féreg! – bömbölt Miserix Makuta. – Döntsük el egyszer s mindenkorra, ki a Testvériség igazi vezére!
A szoba minden szegletéből egyszerre hangzott fel a lágy hahotázás.
- A Testvériség? A Testvériség nincs többé, Miserix. Kisvártatva Karda Nui Makutái mind halottak lesznek. Tridax Makuta már eleve elhunyt, ahogy Spiriah is meg még mások. Mata Nui Rendje ebben a tekintetben nagy segítséget nyújtott.
- És te mégsem aggodalmaskodsz, amiért a szövetségeseid elhullnak – mondta Helryx. – Miért?
- Nekem nincsenek szövetségeseim – felelt Teridax –, velem senki sem egyenértékű.
Búgás töltötte be a termet, mely pillanatról pillanatra csak fokozódott, mígnem minden gondolatot elfojtott. Nem létezett más, csak az a fejhasogató zaj, amely még Axonnt is térde kényszerítette. Egyedül Brutaka állt még. Kardjából egy energianyalábot lőtt ki, és felkiáltott:
- Elég!
Az energia a túlsó fal egyik gépezetét találta el, mire a hang abbamaradt.
Teridax felnevetett.
- Ez csak puszta… kóstoló… az elkövetkezendőkből.
- Én mindent tudok, amit te elfeledtél – mondta Brutaka. – Tudom, hogy milliónyi életet tettél kockára az ostoba hatalmi szenvedélyeddel. Téged nem erre szántak. Téged nem ezért teremtettek.
- A gépekben lapul – mormogta Miserix. – Hát persze. Tehát ha azokat elpusztítjuk…
A számkivetett Makuta gravitációs erőt bocsátott ki a masinák sorára. Ahol eltalálta, ott összegyűrődött a fém, és százszorosára növekedett súlyával önmagát préselte össze. Ám nem Teridax vágott vissza – hanem Brutaka! Kardjának egyetlen ütésével odébb taszította Miserixet.
- Nem! Te ezt nem érted! – kiabált Brutaka.
- Akkor világosítsd fel őket – így Teridax. – Kérlek.
Brutaka bólintott.
- Mi… mi most olyan közel állunk Mata Nui elméjéhez, amilyen közel csak lehet. Ha megsemmisítjük ezt a helyet, vele ama elme is odavész, és az egész univerzum.
- Ezt nem értem – mondta Norik Toa. – Ha ez Mata Nui agya… akkor hol a teste?
Brutaka széttárta karjait, rámutatott mindenre, ami köröttük volt.
- Az univerzumunk az, Toa. Mind a Nagy Szellemben élünk. Ám Teridax gyökeret eresztett a testében, és ő irányítja… ő irányít mindent. Mihelyst a Nuva Toa felébreszti a testet, Teridax elszabadul, és minden élőre az árnyak záporát zúdítja.
- Hogy állíthatjuk meg? – mondat Iruini Toa.
- Majd én megmutatom! – üvöltött Miserix. Hátrahajolt, aztán egyik támadást mérte a másik után a gépezetekre, a falakra, a mennyezetre, mérhetetlen kárt okozva. Axonn, a Toa és még Keetongu is igyekeztek megfékezni, de Miserix félresöpörte őket. – Haljunk meg mind! – folytatta. – Égjen hát az univerzum! De Teridax legyen halott!
- Jaj, milyen… felületes vagy – felelt Teridax.
Miserix teste a csoport rémült szemei láttára kezdett megváltozni. Remegett, elhomályosult, a színei szinte egymásba futottak. Robbanásszerű energia kibocsátás következett, oly fényes, hogy mindenkit elvakított. Amikor a hősök látása kitisztult, a kamra falán Miserix képét találták, de ő maga szőrén-szálán eltűnt. Vagy mégsem?
- Igazán egyedi dekoráció lett belőle, nem gondoljátok? – így Teridax.
- Megküzdünk veled – mondta Norik Toa. – Megtaláljuk a módját.
- Ti voltatok az első Toa, akik megtalálták – mondta Teridax. – Kétségkívül most is meglelitek… talán még a győzelemnek is, ha engedem.
Szellemi energia-hullám sújtott le a hat Hagah Toára, de látszólag nem ártott nekik semmit. Sőt mi több, szinte feltöltötte őket, fellelkesültek. Egy csapatként perdültek sarkon, aztán kimasíroztak a kamrából, s végig úgy nevetgéltek és beszélgettek, mintha ez lenne életük legszebb napja.
Helryx sokkolva figyelte, ahogy távoznak.
- Mit… mit tettél velük?
- Nevezd… kegyelemnek – mondta Teridax. – Az elméjükben a harc már véget ért – és a „jóság” erői győztek. Emlékeikben az ő kezük által estem el, és a valóságban, mit ezentúl látni fognak, nincs Teridax, nincs Makuta uralom, se veszélyben lévő Toa vagy matorán. Nem látnak már mást, csak békét és boldogságot, bárhová is néznek.
- Ez gyalázatos! – mondta Axonn. – Az elméjükkel játszadozni – tán féltél, hogy harcba szállnak veled?
Teridax rá sem hederített.
- Sajnálatos módon Axonn-nal, Brutakával és veled, Helryx, nem tudom ezt megtenni – a ti elmétek túl erősen védett. Idővel megtörném azokat is… de minek pazaroljak rá erőt? És ami Keetongut illeti… hamarosan Nagy Szellemmé válok. Háziállatokra nem lesz időm.
- Magát a sorsot zargatod – figyelmeztette Brutaka. – Ezért büntetésben fogsz részesülni.
- De nem általatok, és nem a mai napon – válaszolt Teridax.
Brutaka ekkor eltűnt, majd sorjában Axonn és Keetongu is. Egyedül Helryx marad meg.
- Ne aggódj, nem haltak meg – mondta Teridax. – Pusztán teleportáltam őket az univerzum déli peremére, olyan veszélyes helyekre, ahová még Makuták sem merészkedtek el. Látni fogod még őket, ezt biztosra veszem… ha túlélik.
- És velem mi lesz? – mondta Helryx. – Engem is száműzöl?
- Nem – felelt Teridax. – Ugyanis tudod, Mata Nui nagy hibája az volt, hogy nem volt kivel megosztania gondolatait, nem volt kivel társalognia. Jobb szó híján nem volt „barátja”. Én nem esek bele ebbe a süllyesztőbe. Te itt maradsz, Helryx, ahol minden szükségleted kielégítődik… és részesülsz az elmém briliáns sötétségéből. A terveimet, álmaimat, reményeimet mind megosztom veled… legalábbis addig, míg az épeszűséged engedi.
Bárki mást rettegéssel töltötték volna el Teridax szava, de Helryxet nem. Ő egy lehetőséget vélt felfedezni. Életben marad, emlékei a sajátjai lesznek, és Teridax gondolatainak kellős központjában lesz. Egy esküt tett ekkor – nem fog megtörni. Nem fog összeesni az ő sötétsége terhe alatt. Történjék bármi, ő ellenszegül neki, és valahogy megtalálja a módját, hogy másokat is megtanítson erre.
- Ennek még nincs vége – mondta halkan. – Te is tudod, nemde, Teridax? Nem számít, mekkora a hatalmad, nem számít, mit teszel mindnyájunkkal… ennek még nincs vége.
- Hát persze, hogy nincs – válaszolt Teridax. – Milyen unalmas is volna, ha úgy lenne.

FOLYTATÁS 2009-BEN, AZ „ÁRNYAK URALMÁ”-BAN.
Viktor24
 
Hozzászólások: 2087
Csatlakozott: 2005. feb. 20. 21:02
Tartózkodási hely: Folyton változik, ha csak nem körülöttem forog az univerzum

Vissza: Történetek

Ki van itt

Jelenlévő fórumozók: nincs regisztrált felhasználó valamint 1 vendég

cron