A végső csata (The Final Battle) - FÉLKÉSZ

Re: A végső csata (The Final Battle) - FÉLKÉSZ

HozzászólásSzerző: Surel-Nuva » 2014. aug. 21. 11:33

Még hány fejezet van hátra?
"Personally, I always find my comments and observations most interesting. You haven't truly lived until you have seen the world through the eyes of madness."
— Vezon, Federation of Fear
Avatar
Surel-Nuva
 
Hozzászólások: 554
Csatlakozott: 2008. aug. 29. 14:13
Tartózkodási hely: Spherus Magna

Re: A végső csata (The Final Battle) - FÉLKÉSZ

HozzászólásSzerző: Surel-Nuva » 2013. márc. 10. 11:32

Jó lenne tudni a végét magyarul. :/ :(
"Personally, I always find my comments and observations most interesting. You haven't truly lived until you have seen the world through the eyes of madness."
— Vezon, Federation of Fear
Avatar
Surel-Nuva
 
Hozzászólások: 554
Csatlakozott: 2008. aug. 29. 14:13
Tartózkodási hely: Spherus Magna

Re: A végső csata (The Final Battle) - FÉLKÉSZ

HozzászólásSzerző: Cyborg » 2013. jan. 2. 18:37

Nincs kedve valakinek folytatni? Esetleg egy angol változatot fel tud valaki dobni, vagy linkelni, ahol fent van ennek és a többinek a teljes változata?
Cyborg
 
Hozzászólások: 284
Csatlakozott: 2006. okt. 9. 18:39
Tartózkodási hely: Destral

Re: A végső csata (The Final Battle) - FÉLKÉSZ

HozzászólásSzerző: anzsu » 2012. jún. 18. 6:47

Afene. Na mindegy, megértelek. XD Én is ismerem ezt az érzést.
anzsu
 
Hozzászólások: 15
Csatlakozott: 2011. dec. 26. 7:12

Re: A végső csata (The Final Battle) - FÉLKÉSZ

HozzászólásSzerző: Viktor24 » 2012. jún. 16. 11:29

Passz. Volt, hogy nekiláttam, de sokszor közbejött valami, amitől vagy nem értem rá, vagy elment a kedvem. Inkább nem kísértem meg a sorsom.
Viktor24
 
Hozzászólások: 2087
Csatlakozott: 2005. feb. 20. 21:02
Tartózkodási hely: Folyton változik, ha csak nem körülöttem forog az univerzum

Re: A végső csata (The Final Battle) - FÉLKÉSZ

HozzászólásSzerző: anzsu » 2012. jún. 14. 13:14

Igaz, igaz, én is ezt kérdezném. Persze, a sztorit tudjuk, de azért a részletek nagyon érdekelnének. :)
anzsu
 
Hozzászólások: 15
Csatlakozott: 2011. dec. 26. 7:12

Re: A végső csata (The Final Battle) - FÉLKÉSZ

HozzászólásSzerző: Surel-Nuva » 2012. jún. 14. 11:17

Mikorra várható a folytatása?
Avatar
Surel-Nuva
 
Hozzászólások: 554
Csatlakozott: 2008. aug. 29. 14:13
Tartózkodási hely: Spherus Magna

Re: A végső csata (The Final Battle) - FÉLKÉSZ

HozzászólásSzerző: Viktor24 » 2011. nov. 16. 13:34

Meg is feledkeztem erről. Az a három hónap, amíg nem volt gépem, tisztára kitörölte a fejemből.

Majd folytatom időnként, talán. Egyelőre több egyéb munkán is dolgozom. Viszont tegnap el is kezdtem átírni egy másik félkész fordítást, amiről szintén majdnem megfeledkeztem, majd akkor inkább ezen dolgozom a helyett.
Viktor24
 
Hozzászólások: 2087
Csatlakozott: 2005. feb. 20. 21:02
Tartózkodási hely: Folyton változik, ha csak nem körülöttem forog az univerzum

Re: A végső csata (The Final Battle) - FÉLKÉSZ

HozzászólásSzerző: Toa Den » 2011. nov. 16. 13:15

Mikor folytatod?
Toa Den
 

A végső csata (The Final Battle) - FÉLKÉSZ

HozzászólásSzerző: Viktor24 » 2009. szept. 17. 13:36

Lassan Amerikában másfél éve kiadott mű, több mint egy éve esedékes lett volna elkészülnöm a fordítással, de sosem találtam rá időt, hogy befejezzem. Úgyhogy itt megosztanám, ami elkészült. A történettel már bizonyára amúgy is mindenki tisztában van.

Figyelem! A fordítás még nem végleges, úgyhogy tele van hibákkal, elírásokkal, magyartalansággal.


BIONICLE

LEGENDÁK #11


A végső csata
Írta Greg Farshtey

Peggy-nek, ki kedvességével minden csatát megnyer

BEVEZETÉS

Ami eddig történt…
Réges-rég, amikor az univerzum még megszületőben volt, a Nagy Lények tudták, hogy szüksége lesz egyfajta magra, amely energiával látja majd el. A nagy bölcsek létrehoztak tehát egy óriási kamrát, amely ki nem fogyó erőforrásként szolgálhat a Nagy Szellem, Mata Nui és az általa uralt univerzum számára. A kamrának a „Karda Nui” nevet adták, egy matorán kifejezést, melynek jelentése „Nagy Szív”.
Az újonnan kialakított hely több volt, mint egy szokványos kaverna – oly hatalmas volt, akár külön univerzumnak is lehetett volna tekinteni. Száz meg száz mérföldnyire csak kopár sivatag húzódott, ameddig a szem ellátott, Karda Nui mennyezete pedig olyan magasra emelkedett a talaj fölé, hogy látni sem lehetett. Az univerzummag mégis hiányos volt, selejtes, és még számos munkálatot kellett benne elvégezni, hogy elláthassa feladatát.
Az av-matorán – a fény erejével bíró falubéliek – egy törzsét küldték el oda, hogy elvégezzék a mag felkészítéséhez szükséges utolsó feladatokat. Hosszasan dolgoztak, és veszélyben, ugyanis avohkah nevű értelmes energialények támadtak rájuk időnként, és bizony több matoránt megöltek vagy –sebesítettek. Oly kritikussá vált a helyzet, hogy egy új hősökből álló csapatot, a Mata Toát kellett Karda Nuiba küldeni, hogy a lakosok biztonságáról gondoskodjanak.
Ez a hat Toa – Tahu, Gali, Pohatu, Onua, Lewa és Kopaka – nagyon tapasztalatlan volt. Eszük és az elemekhez fűződő erejük segítségével azonban sikerült addig visszaverniük az avohkaht, míg az av-matoránok elvégezték munkáikat. Amikor a matorán elhagyta Karda Nuit, fény derült a Maták igazi küldetésére: Több ezer évet kellett eltölteniük a Codrex, Karda Nui egy kupolásépülete belsejében, várva a hívó szót, ha Mata Nuit támadás éri. Évezredek teltek el úgy, hogy ők, Toa tartályokban aludva, tudomást sem vettek róluk. A tartályok egyúttal megvédték őket a félelmetes energiavihartól, amely Karda Nui működésbe helyezésekor indult meg.
Az idő telt. A nedvesség hatására hatalmas cseppkövek alakultak ki a barlang mennyezetén. A mennyezeten belül av-matorán népek élték virágkoruk, biztonságban a ragadozók és bárki más elől, aki bántani szándékozna őket. A Mata Toa pedig csak tovább aludt…
Majd, alig több mint 1000 évvel ezelőtt, megtörtént a katasztrófa. A Makuta Testvérisége megtámadta a Nagy Szellemet, Mata Nuit, és véget nem érő álomba ejtette. Hogy megmentsék az életét, a Mata Toa tartályokat kilőtték, de egy meghibásodás következtében újabb ezer évig folytatódott szunnyadásuk. Az univerzumot irdatlan rengés rázta meg, mely során a cseppkövek – és velük együtt a felettük élő matoránok – lezuhantak. Mi több, Karda Nui mennyezetén egy lyuk keletkezett, és a kinti víz beömlött rajta. A lenti homok hamar mocsárrá vált.
A túlélő av-matoránok új falvakat építettek a talajba fúródott cseppkövek tetejére. Békében és harmóniában éltek új otthonukban. Egyezer év telt te így, mígnem a matorán szinte elfeledte, milyen is félni.
Mindez puszta napokkal ezelőtt változott meg. Sötét, denevérszerű alakok jelentek meg Karda Nui egén. A Makuta Testvériségének nagy erejű tagjai voltak, kik az árnyékpiócáknak nevezett lényeket használva számos fény matoránt megrontottak. Kis idő múlva már csak egyetlen falu állt, és csak idő kérdése volt, míg az is elesik.
A felmentő sereg Tahu és csapata képében érkezett – immáron erősebb Nuva Toa formában –, akik megküzdöttek a Makutával az égben és a mocsárban. Most, ahogy az univerzum egyre inkább kifut az időből, mindkét oldal a végső csatához készülődik.

EGY

Tahu Nuva pár centire szállt Karda Nui mocsárvizének felszíne fölött, és minden érzékét készenlétben tartotta. Éppen egy légi harcot vívott Vamprah Makutával, mígnem a denevérszárnyú vadász eltűnt a ködben. Az elkerülhetetlen támadást váró Toa halálos bújócskát játszott.
Majdhogynem irigyelte Pohatut, Kopakát meg Lewát, akik matoránokkal a hátukon jelentek meg a magasból. Egy második szempárnak jelen pillanatban igen nagy hasznát venné.
A sáros víz tükrében hirtelen egy árny suhant át. Tahu megpördült röptében, és egy tűzlabda sortüzet eresztett ki felfelé, a háta mögé. Ám ellenségnek nyoma sem volt, csak az üres levegőnek.
Csigavér, mondta magának Tahu. Ez nem lehet rosszabb, mint bekötött szemmel sétálni át egy Bohrok fészken.
Az elé táruló messzeségből a csata zajai hallatszottak. A többi Nuva Toa Vamprah Makuta társaival küzdött, tetteik nagy része pedig a Codrex névre elkeresztelt, gömb alakú épület köré korlátozódott. A Toa tudta, hogy be kell oda jutniuk, mivel benn rejlett „kezdetük és valószínű végzetük”. A hősök mind a hat kulcskövet birtokolták, amelyekkel beléphetnek, de eddig képtelenek voltak átverekedni magukat a Makután, és megközelíteni céljukat.
Tahu halk fütyülést hallott, mintha valami a közelében zuhanna, majd egy hangos kattanást. Már megtanulta gyűlölni ezt a hangot, mely kinyíló és árnyékpiócákat szabadjára engedő Tridax hüvelyt jelentett. Egyetlen pióca képes akár egy Toából, matoránból vagy bármilyen más élőlényből kiszívni a fényt, és a Makuták sötét, romlott szolgájává tenni.
Feltekintett. A négy teremtmény gyorsan zuhant, egyenesen feléje. Túl késő volt kitérni előlük, de ahhoz nem, hogy működésbe hozza a Hau Nuva maszkjának erejét. A Védelem Maszkja energiamezőt emelt Tahu köré, amely távol tartotta tőle a piócákat. Azok elképesztő módon magára a pajzsra akaszkodtak rá! Tahut kirázta a hideg a maszk energiáját hiábavalóan kiszipolyozni igyekvő, undorító kreatúrák láttára.
Olyan közel repült a mocsárvízhez, amilyen közel csak mert, aztán hirtelen kikapcsolta a pajzsot. A piócák a vízbe potyogtak, amely ettől fortyogni kezdett. Onua Toa fedezte fel elsőként a víz mutáló hatását, amely képes átalakítani a vele érintkező dolgokat. A Toa ezért próbálta mindenáron elkerülni. Az árnyékpiócák átalakulóban voltak… valószínűleg valami még annál is rosszabbá válnak, mint amik eddig voltak. Tahunak esze ágában sem volt ott maradni, és kideríteni.
Megpillantotta Lewát, Onuát és Kopakát az egyik sárszigeten, amint egy Makuta árnyéknyalábjai a talajhoz szegezték őket. Gali és Pohatu saját harcaikat vívták, így ha segítséget vártak, azt tőle kell megkapniuk.
Úgyhogy ideje elintézni a Makuta problémámat, határozta el. Még jó, hogy imádom az égett denevér szagát reggel…

- Tudjátok – mondta Lewa Nuva, a Levegő Toája –, erről eszembe jut egy mese.
Ő, Kopaka Nuva és Onua Nuva egy fasorhoz voltak szorítva Karda Nui mocsarában. Váltakozva lőttek fegyvereikkel és támadtak elemi erőikkel az őket ostromló Makuta felé.
- Butaság lenne azt remélni, hogy nem hat halott Nuva Toával ér véget? – viccelődött Onua.
- Csak azt ne mondd, hogy a három matoránról, a Manas rákról meg a vödörről van szó – mondta Kopaka. – Amikor legutóbb elmesélted, egy hétig ki sem tudtam törölni a fejemből a képet.
- Nem, nem – felelt Lewa, egy mini-ciklont használva, hogy szerteszét szórjon négy árnyékpiócát. – Ez a három matoránról, a Nui-Rama rajról meg a bula bogyó kosár-hordóról szól.
Onua Kopakára vetett egy pillantást, miközben egy árnyéksugár széthasított egy fát a háta mögött.
- Ezt szerintem nem ismerem.
Kopaka megrázta a fejét.
- Ezt biztosra veszem, hogy meg fogom bánni, de nekem sem rémlik.
- Volt egyszer három matorán – látott hozzá Lewa.
Kopaka közbeszólt:
- Komolyan ez a legjobb idő?
- Volt egyszer három matorán – ismételte Lewa, nyomatékosabban. – Gyors-sétára indultak, hogy bula bogyókat gyűjtsenek vacsorára. Hirtelen egy Nui-Rama raj támadt rájuk. Túlerővel és biztos-véggel kerültek szembe.
- Nem kell hallanom ezt a mesét – mormogta Kopaka. – Most élem át.
- De észrevetted, hogy a Makuták távolságot tartanak? – röhögcsélt Onua. – Biztos hallották már Lewát mesélni.
- Tehát mint besz-mondtam – folytatta Lewa. – A matorán csapdába esett, nem volt hová futniuk. Az egyikük végül megszólalt: „Szerintem a bula bogyókat akarják. Adjuk oda nekik mindet.” Hát, mindenki pompás-remek tervnek tartotta – jobb éhezni, mint meghalni.
- Én még mindig azt a részt várom, amikor a hősies Lewa Toa megmenti a napot – mondta Kopaka, egy jégviharral tartva távol egy rajnyi árnyék matoránt.
- Úgyhogy letették a bula bogyós kosarat, és visszahátráltak – folytatta Lewa, figyelmen kívül hagyva Kopaka megjegyzését. – A Nui-Ramák meg oda-siet-szálltak hozzá. A következő pillanatban viaskodás tört ki köztük, melyiküké legyenek a lédús bogyók. Nem tartott soká, és már egy Nui-Rama sem volt! A három matorán erre előbújt, megfogták a bogyókat, és hazamentek.
- És a történet tanulsága… ? – kérdezte Onua.
- Utazz bogyókkal – így Kopaka.
Lewa sóhajtott.
- Nem, nem… a Nui-Ramát csak akkor győzték le, amikor megtudták, mit akarnak. És mit akar itt a Makuta?
- Én és pont ugyanezen tanakodtam – vallotta be Onua.
- Egyértelmű – mondta Kopaka. – A hat kulcskő kell nekik, hogy kinyissák a Codrexet.
A Jég Toája a tőlük párszáz yardnyira lévő, nagyméretű szerkezetre mutatott. Olyan erős energiamező védte, hogy még aki csak finoman hozzáért, azt is a mocsár másik felébe taszította vissza.
- Ennek nincs értelme – mondta Onua, egy földből álló falat emelve fel közben, hogy blokkolja az egyik Makuta villámtámadását. – A Testvériség már napokkal előttünk itt volt, és tudtak is a kulcskövekről. Ha kellettek volna nekik, az előtt megszerezték volna őket, hogy mi idejöttünk. Nem, valami másra fáj a foguk. Had bizonyítsam be.
- Hogy? – kérdezte Lewa.
Onua felfelé mutatott a hat Makutára az égen, melyek hatalma egyenként is túltett bármelyik Toáén.
- Egyszerű – életben vagyunk.

A Krika nevű Makuta a magasból kémlelte a körülötte tomboló ütközetet. A Makuták támadásai és a Toák merész visszatámadásai révén nyert fölény mérleghintaszerűen váltakozott pillanatról pillanatra. Egy kívüli szemlélő akár azt is hihetné, hogy sosem fog véget érni, ám Krika tudta, más a helyzet.
És pont e miatt aggódom, gondolta. Nem a miatt, hogy győzünk-e vagy veszítünk-e ebben a pöcegödörben, hanem hogy mi fog történni, ha véget ér a csata. Miféle univerzum maradna hátra? Szívességet tennénk a Toának azzal, ha életben hagynánk őket, vagy inkább a lehető legsúlyosabb bűnt követnénk el ellenük?
Egy erőteljes vízsugár lövellt át Krika áthatolható testén, sértetlenül hagyva őt. Megfordult, és Gali Toát vette észre feléje szállni, célra tartott szellempuskával. Ha a Toa dühödt bömbölést vagy dacos felkiáltást akart hallani Krikától, csalódásban volt része.
- Muszáj eljárnunk ezt a táncot, Toa? – kérdezte a Makuta. – Te tán nem tudod, milyen lesz a vég, de én igen.
- Akkor avass be a titkodba – mondta Gali, tüzelve fegyverével. A puszta levegőből energiarácsok jelentek meg a Makuta körül.
- Zakaz szigetén van egy öreg mondás – felelt Krika. – Csak egy bolond harcol égő erdőben. Míg ti arra pocsékoljátok az erőtök, hogy velünk küzdjetek, kis Toa, az univerzumotok a földig ég.
Krika hirtelen áthatolt a rácsokon, és előrelódult. Gali reagálni sem tudott, a Makuta szilárddá vált, és megragadta őt, miközben el is szívott egy keveset az energiájából.
- Jöjj velem – mondta a Makuta, eltérítve röppályáját a csatatérről –, és mesélek neked valamit, ami jéggé dermeszti a szíved, és minden reményed hamuvá égeti.

Pohatu látta, ahogy Galit elrabolják, de képtelen volt segítséget nyújtani. Már úgy érezte, a Gorast Makutával való viaskodása az örökkévalóságig tart. A nő eddig egy fénygömb-sortűzön verekedte át magát, sziklákat intézett el vállrándítással, és még a földből kitekert fákkal rámért csapásokat is túlélte. Pohatu szupersebességgel repülte körül, és egy másodperc alatt bevitt vagy ezer ütést, mégsem ért vele semmit, legfeljebb felélénkítette ellenfelét.
- Hullj már le – mormogta a Kő Toája. – Tisztára felbosszantasz.
Gorast válasza egy jóízű sziszegés meg egy akkora ütés volt, amitől Pohatu matorán társával, Photokkal együtt visszarepült egész a Codrexig. Amikor hozzáértek az energiamezőjéhez, azonnal visszapattantak az ellenkező irányba, vissza Gorast felé. Ő újabb csapást mért rájuk. Ezúttal a sárba zuhantak, és aztán szinte teljes mozdulatlanságban feküdtek ott.
- Kő Toája – hahotázott Gorast. – Az Agyag Toája találóbb volna. Tényleg azt hitted, lesz bármi esélyed egy olyan harcossal szemben, aki egész seregeket őrölt porrá a sarka alatt?
Pohatu fájdalmasan kiemelte fejét az iszapból, és letörölte a sarat a maszkjáról.
- Hát, akkor még – au! – jó ötletnek tűnt.
- Ti Nuva Toák itt fogtok meghalni – folytatta Gorast, ahogy közelebb lebegett az elesett pároshoz. – És a matorán csatlakozik a sötétségünkhöz. A Terv beteljesül. Nem állíthattok meg.
Pohatunak sikerült négykézlábra kecmeregnie. Mellette Photok is mocorgott már.
- Nem is mernénk. De talán elmondhatnád, mi is ez a nagy Terv pontosan, hogy semmiképp se zavarhassam meg.
Gorast mosolygott.
- Van egy jobb ötletem – mondta, kinyújtva karját, hogy megérintse Pohatu páncélját, egyidejűleg aktiválva a Zavarkeltés Maszkját.
A Toa azonnal megérezte, ahogy gyülemlik benne az erő. Akarata ellenére szabadult ki, kiszivárgott a testéből, és mindenhol követ hozott létre. Pillanatok alatt mind őt, mind Photokot egy tonna szikla temette be, majd kettő, három, és egyre csak növekedett. A Toa megvadult ereje lévén létrejött kőtakaró puszta súlya nyomta le őket a mocsár mélyére.
- Ti Toa valóban pompázatosak vagytok – mondta Gorast, miként nézte, ahogy a szikla eltűnik a sárban. – Nem mindenki képes megalkotni a saját kriptáját.

KETTŐ

- Mint tudod, nem ilyennek születtünk – mondta Krika, olyas valamivel a hangjában, amit Gali sohasem remélt volna egy Makutától hallani: megbánással.
A víz Toája még mindig gyenge volt és szédült Krika támadásától. Mindent megtett, hogy figyelmen kívül hagyja. Mindig is az volt egyik legfőbb erénye, hogy képes meghallgatni és próbálni megérteni mind a barátait és az ellenségeit. Erre esélye is nyílt ezzel a Makutával, és nem akarta elszalasztani.
- Tudom – felelt. – A mocsárvíz biztosan átváltoztatott…
Krika szomorúan rázta meg a fejét.
- Nem a kinézetünkről beszélek. Hanem arról, amik vagyunk. Egy tanács, Toa: ha csakis a jelenre koncentrálsz, akkor nem lesz többé jövő.
A Makuta szellemszerűvé vált, és felemelkedett a talajról.
- Volt egy idő, még amikor Miserix Makuta vezetett minket, amikor a Testvériségnek még volt célja. Óh, te nem emlékezhetsz rá – hiszen akkor aludtál –, de ő a valódi feladatunkért élt. Vezetése alatt olyan Rahi vadakat teremtettünk, amelyek a mai napig szolgálják a matoránt. Amikor Metru Nuiban kitört a matorán polgárháború, Miserix határozott úgy, hogy ismerjük meg jobban a laboratóriumunkon kívüli világot. – Egy pillanatra szüntet tartott, aztán megtoldotta: - Az volt a végnek a kezdete.
Gali túlságosan is jól ismerte a történet többi részét. A Testvériség fellázadt a Nagy Szellem, Mata Nui ellen, végtelen álomba ejtette őt, és egy sötét korszakot hozott az univerzumba. A Nuva Toa küldetése, hogy semmissé tegyék ama bűntettet, és ismét felébresszék Mata Nuit.
- Amikor megláttuk az univerzumot a tornyainkon túl, ráébredtünk, Mata Nui mennyi tiszteletet, megbecsülést és szeretete kap a matorántól – mondta Krika. – Olyan szeretet és ragaszkodás volt az, amit úgy éreztünk, mi érdemlünk azért a megannyi dologért, melyet mind mi alkottunk, hogy széppé tegyük az ő életüket. Az irigység haraggá fajult. A harag pedig gyűlöletté. S mikor Teridax Makuta felvetette, hogy sújtsunk le Mata Nuira, és ragadjuk meg a hatalmat, mi elfordultunk Miserixtől, és ő mögéje sorakoztunk fel.
- És mi történt Miserix-szel? – kérdezte Gali. Már érezte, amint visszatér belé az erő. Ha képes tovább beszéltetni Krikát, hamarosan elég ereje lesz, hogy megszökhessen.
- Teridax meg akarta ölni – válaszolt Krika. – Spiriah Makuta és én kaptuk a megbízást, de Spiriah túl érzékeny lett volna a maszktól maszkba való gyilkoláshoz. Azt mondtam neki, majd én elintézem… ám e helyett Miserixet egy déli vulkanikus szigetre vittem, ahol fogságba ejtettem.
- Szóval megszegtétek a parancsot – így Gali. – Nem hittem, hogy a Makutáknak lenne ehhez gerincük.
Krika vállat vont, furcsa rezgést gerjesztve így kísértetszerű alakjában.
- Talán nem szegtük meg – mondta halkan. – Ha a vulkánok kellő erővel és elegendő ideig törnek ki, Miserixnek reménye sem lesz a túlélésre. Csak egy esélyt adtam neki, nem többet.
Gali nem szólt semmit. Felidézte magában, hogy Tahut és Kopakát Mata Nui Rendje egy déli szigetre igazította el, hogy fékezzenek meg egy vulkánkitörés-sorozatot, nem sokkal mielőtt a csapat Karda Nuiba jött. Ez lett volna a hely, ahol Miserixet fogságba ejtették? Ezért akarta volna elhárítani a Rend a kitöréseket?
- Miként neked is adok – így Krika. Odalökött elé valamit a sárban. Gali felemelte, és elemi erejének legapróbb kifejtésével lemosta róla a koszt. Egy kődarab volt az, körülbelül akkora, mint a keze, és a Makuta Testvériségének szimbóluma volt rávésve.
- Ezzel bárki képes – még te is – akadálytalanul átkelni a Testvériség hadain – folytatta Krika. – Vedd el. Elvezetlek téged egy kijárathoz erről a helyről. Térj vissza Metru Nuiba, Xiára, bárhová, csak ne maradj itt. Menj, Gali, ha kedvesnek tartod az univerzumot.
Galit meglepte a Makuta unszolása, de a kérelme nem győzte meg.
- Ha azt akarod, hogy eltűnjek, miért nem ölsz meg? Megvan hozzá az erőd.
Krika mosolygott. Gali beleborzongott a látványába.
- Van egy Makuta legenda. Úgy szól, ha egyikünk meghal, minden, amit az univerzumban okoztunk, visszaszáll rá. Több tízezer éven át okoztam rettegést, fájdalmat és halált az univerzumnak, Toa. Meg kívánnám szórni egy kevéske könyörülettel is a keveréket.
Gali a Makutát vizsgálgatta. Netán valami trükk lenne ez? Meg akarná gyöngíteni a Toa erejét? Nem látott benne értelmet.
- Miért – mondta végül a nő. – Miért akarod, hogy távozzak? Vagy csak egyel kevesebb Nuva Toát akarsz Karda Nuiba?
Krika gyengén felnevetett. Üres, förtelmes hang volt, mely Gali füleinek többet ártott, mint egy feldühödött üvöltés.
- Makutának kéne lenned, Gali; túl eszes vagy ahhoz, hogy egyszerű Toa légy. Ti Nuva azért jöttetek, hogy felébresszétek Mata Nuit, amihez pedig mind a hatotokra szükség van. Idefigyelj, ha megteszitek, ti és minden, amit ismertek, minden, amit szerettek, egy olyan iszonyú jövőre lesz kárhoztatva, amilyet elképzelni sem tudtok. Menj el most, és akkor az a jövő elkerülhető lesz.

Tahu az agyát feszegette. Vampraht lehetetlennek bizonyult lerázni, és a légi harc terén mindegyik Toánál sokkal tapasztaltabb volt. Egy olyan Makutát, aki természeténél fogva ellenáll a tűznek, puszta lángcsóvák nem fogják megállítani. Valami sokkal nagyobbra lesz szüksége.
Nóva robbanás? Nem, az a barátaimban is kárt okozhat, gondolta Tahu. Valami hirtelen, váratlan kell ide…
Körbenézett, igyekezett valami gondolatserkentőt találni. Egy kupac bomló növény személyében fedezte fel, amely az egyik keletre lévő kisebb szigeten hevert. Erről eszébe jutott valami, amit Mata Nui szigetén, Le-Wahi mocsárjában látott egyszer. Matau Turaga elmagyarázta, hogy némely növény nem olyan, mint azok, amik Metru Nuiban éltek. Nem úgy tűntek, mintha protodermiszből állnának, és másképp bomlottak le, ha elhaltak. Tahu felismerte, hogy ezek a Karda Nuiban lévő elpusztult növények is azokhoz hasonlítanak.
Hát persze, gondolta a Tűz Toája. Matau szerint néhány növény más szigetről kerülhetett oda. Ezeket itt pedig lehet, hogy az a víz szállította, ami elöntötte Karda Nuit. És arra is figyelmeztetett, a közelükben ne használjam az erőmet, ha rothadásban vannak, mert akkor…
Tahu mosolyra fakadt. Óh, nem. Álmaimban sem.
Ekkor megpördült, és továbbra is ott lebegett, nem messze a bomló növénykomposzttól. Vamprah nem habozott: azonnal célba vette, harcra éhezvén. Tahu kivárta, míg Vamprah odaért a sziget fölé, majd akkor elhajított egy tűzlabdát. Ám nem a Makutára célozta – a növényekre vetette.
Mihelyt a tűz megközelítette a célpontot, hatalmas lángok csaptak fel egy robbanás formájában. A lökéshullám elröpítette Vampraht, és még Tahu is csinált egy szaltót, mielőtt visszanyerte volna irányítását. Amikor visszatekintett, a riadt Vamprah egy fába kapaszkodott, nehogy belezuhanjon a mocsárba.
Egy pont a mocsári gáznak, mondta magában Tahu. Egyetlen szikra, és bumm! Úgy vélem, Mataunak mégis igaza volt.

- Pohatu! Ébredj! – ordibálta Photok. Az eszméletlen Toával egy apró légrésben rekedtek a több tonnányi szikla alatt. A levegő máris kezdett fogyni.
Az av-matorán elsőnek a fényhez fűződő képességeivel akart utat robbantani. Ám első lövésével mást sem ért el, csak egy kisebb törmelékzáport idézett elő. Egyértelművé vált számára, hogy rég halálra lapulnának, mielőtt a módszer eredményesen kiszabadítaná őket.
A matorán rázni kezdte az ájult Toát, de eredménytelenül. Erre előbb egy kisebb, majd egy nagyobb fényrobbanást mért rá. Mivel egyik sem akarta felébreszteni, még egy kicsivel megtoldotta az erőséget. Ezúttal bevált a trükk, és Pohatu olyan rémülten tért magához, hogy majdnem szétkente Photokot a fölöttük lévő sziklán.
- Mi az? Hol? – kiabált Pohatu.
- Ha nem – au! – lapítanál ki, még el is tudnám mondani – mormogta Photok. – Bajban vagyunk. De szerintem nem kell más, csak egy kis sebesség, mint a múltkor, és máris kirepülünk…
- Egyenest bele a mocsárvízbe – szólt közbe Pohatu. – Onua figyelmeztetett rá. Lehet, hogy elég gyorsan lennénk ahhoz, hogy elkerüljük a hatását, de minek kockáztatni? Nekem jobb ötletem van.
Pohatu behunyta a szemeit, és tökéletesen mozdulatlanul feküdt. Photok meg akarta kérdezni, hogy pontosan mi a Mata Nui fiát művel, de aztán meggondolta magát. Talán a Kő Toája tényleg koncentrál, és csak úgy néz ki, mintha szundikálna. Úgy döntött, ad neki pár másodpercet, míg meglátja, mi történik.
Éppen ekkor történt is valami. Először a fölöttük és alattuk lévő sziklák Photok szemei láttára olvadtak össze egyetlen nagy tömbbé. Mozgást érzett, és egy pillanatra szédült is egy kicsit. Majd rájött, mi is történik: ő, Pohatu és az őket körbevevő szikla emelkedésben volt. A Toa a kő fölötti tudását arra használta, hogy elképesztő sebességgel a mocsár fölé repítse őket.
- Bárcsak kéznél lenne egy Átlátás Maszkja – motyogott Pohatu. – Akkor landolhatnánk Goraston.
A Toa megérezte a közegellenállás legapróbb csökkenését, ami elárulta neki, hogy már kijutottak a vízből, és újra a levegőben voltak. Megbizonyosodva róla, hogy Photok biztonságosan elhelyezkedett a hátán, szabadjára engedte erejét, és kettéhasította a sziklabörtönt. Mielőtt a darabok egyáltalán beleestek volna a mocsárba, a Toa és a matorán már visszaviharzottak a harctérre.
Félúton jártak a Codrex felé, mikor Tahu is csatlakozott melléjük.
- Nem láttad Galit? – kérdezte a Kő Toája.
- Nem – válaszolt Tahu, akit máris aggodalommal töltött el barátja hangszíne. – Mi történt?
Pohatu elmagyarázta, hogy látta Krikát, ahogy magával viszi a Víz Toáját. Korábban Tahu Pohatut a csatába küldte volna, hogy ő indulhasson el Gali felkutatására. Ám az idő és a tapasztalat révén nem is annyira harcos, inkább egy igazi Toa vezér vált belőle.
- Te vagy a leggyorsabb – mondta Tahu. – Menj, keresd meg, és hozd vissza a Codrexhez. Én a többiek segítségére indulok, és majd ott találkozunk. És Pohatu…
- Ne aggódj – mondta a Kő Toája. – Ő az én barátom is, emlékszel?
Tahu bólintott, majd elszáguldott a Codrex felé. Pohatu és Photok pedig megfordultak, és az ellenkezi irányba indultak, miközben mindketten kitartottak a mellett a halovány remény mellett, hogy a Víz Toája még mindig életben van.

Magasan a mocsár fölött, Ignika, az Élet Toája az elesett Makuta, Icarax mellett őrködött. Nem is olyan rég, Ignika még csak egy Erő Maszk volt. Az élet fölötti hatalmát használva egy testet alakított ki magának a mocsár molekuláiból, azt remélve, hogy így a Toához hasonló hőssé válhat.
Nem volt könnyű munka. Ignika első ütközetei meglehetősen furcsák voltak, és egyszer még a Nuva Toával is meg kellett küzdenie. Ám amikor Icarax kihívta őt, Ignika egyértelmű győzelmet aratott a nagy erejű Makuta fölött. A fájdalmakkal küzdő, alig magánál lévő Makuta most gyűlölettel teli szemekkel nézett fel Ignikára.
Icarax egy harcos volt; ezer meg ezer csatát nyert. A győzelem az ellenfélnek halált jelentett, így Ignikában a gyöngeség jelét vélte felfedezni, amiért még nem végzett vele.
- Miért tétovázol? – gúnyolódott. – Netán nincs gyomra az „Élet Toájának”, hogy halált hozzon?
Ignika zavarba esett, és nem válaszolt. Nem ismerte a Toa kódexet, amely megtiltotta az ölést, de Icaraxot sem kegyelemből vagy megbocsátásból hagyta eddig életben. Egyszerűen nem tartotta őt fenyegetésnek, és méltónak arra, hogy energiát vesztegessen a megsemmisítésére.
- Rajta csak – így Icarax. – Amúgy sem maradt már sok, csak pár órám, hogy itt mindenkit a pusztulásba verjek.
Ignika ezúttal sem felelt. A Makuta felült, és ellenfelére szegezte tekintetét. Erre hirtelen kitágultak Icarax szemei, és hahotázásba kezdett.
- Nem is tudod! A hatalmas Élet Maszkja még csak nem is tudja, mire való! Óh, ez még viccnek is túl jó!
Icarax fájdalmasan felállt a lábára. Ignika felkészült egy újabb támadásra, ám a Makuta mindössze annyit tett, hogy az Élet Maszkjára mutatott.
- Nézz a maszkodra, Toa. Mindenki ismeri az arany Életmaszk legendáját, de a tied nem aranyszínű – hanem ezüst, itt-ott már fekete. Hát nem tudod, minek a jele ez? Ez jelzi mindennek a végét.
Icarax ismét felnevetett – rosszhiszeműségtől és őrülettől elnyomott hang volt.
- Teridax Makuta mindent elmondott rólad. A Nagy Lények nem csak egyfajta gyógyír gyanánt teremtettek téged Mata Nui számára. Egyben te voltál az ő biztosítékuk, arra az esetre, ha az univerzum teremtésének folyamata közben valami hibát vétenének. Ha az univerzum egyensúlya túlságosan felborul, megkezdődik egy visszaszámlálás. A maszkod először ezüstre… aztán feketére vált… és amikor már olyan fekete, mint a Makuta lelke, az univerzumban minden élet megszűnik létezni. Minden „hiba” eltörlődik, és a Nagy Lények, akárhol is vannak, mindent az elejéről kezdhetnek.
Ignika Toa nagyon keveset tudott arról, hogy jöhet rá, ha valaki hazudik vagy meg akarja őt téveszteni. Ám még ha tudta is volna, Icarax szavaiban egyikre se lelt volna. A Makuta az igazat mondta, és valahogy ezt ő is megérezte. Mindez azt jelenti, hogy a Nuva Toa versenyfutásban van a végidővel, és még csak nem is tudnak róla!
Icaraxról meg is feledkezve, Ignika Toa felmászott a légdeszkájára, és a mélybe vetette magát a mocsár felé. A Nuva Toát figyelmeztetni kell, mielőtt még túl késő.

HÁROM

Immár két óra is eltelt azóta, hogy Takanuva, a Fény Toája előtűnt a tér egy hasadásából, és arccal előre a mocsárba esett. Ám mindazok után, amin keresztülment, még ezt a koszos, megalázó megérkezést is győzelemnek érezte.
Különféle dimenziókon át vezetett a szinte egy örökkévalóságig tartó útja. Metru Nui városából indult el, hála egy Brutaka nevezetű lény viselte károsodott Nagy Maszknak. Küldetése, hogy eljusson Karda Nuiba, és létfontosságú tudást közöljön a Nuva Toával. Ám az utazás rázósra sikeredett, és nem egyszer találta magát furcsa, néha ijesztő alternatív dimenziókban. Takanuva csak remélni merte, hogy most végre elérte a célját.
Megérkezte óta egyfolytában keletre repült, és a Nuva Toa után kutatott. Alakokat látott az égen át szálldosni, küzdelmeket vélt felfedezni, de túl messze volt, hogy ki tudja venni, kik voltak azok és pontosan mi történt.
Ez váratlanul megváltozott. Gali Nuvára lett figyelmes egy sárszigeten, amint valami óriási, modoros rovarféleség zaklatja. Takanuva egy pillanatig habozott csupán – fájdalmas tapasztalatokból jól tudta, milyen veszélyes lehet elhamarkodottan ítélkezni –, de képtelen volt elvonatkoztatni attól, hogy Gali a sárban feküdt, az az izé meg egyre csak közeledett felé.
Figyelmeztető jellegű fénysugarat bocsátott ki a rovarszerzet elé. A lény erre elfordította fejét, hogy a Toára pillantson, és amilyen kifejezést látott az arcán, Takanuva sosem fogja elfelejteni. Nem félelem vagy harag volt – hanem inkább szomorúság, mintha a csontsápadt lény teljesen beletörődött volna a sorsába.
A Fény Toája felkészült a támadásra. E helyett a rovarféleség szellemszerűvé vált, és eltűnt a talajba. Gali feltápászkodott, amikor Takanuva odaért hozzá. Mindkettő egyszerre szólalt meg.
- Hogy kerültél ide –?
- Nincs semmi bajod –?
- Hosszú történet – mondta Takanuva. – Hol vannak a többiek? Hírt hozok, amit meg kell hallgatnotok.
Gali letekintett a talajra, amelybe Krika felszívódott.
- Arrafelé vannak. Karda Nui a Makuta támadása alatt áll, és… - Felnézett Takanuvára, szélesre tárt szemekkel. – Mi történt teveled? A páncélod… a maszkod… és csak én látom rosszul, vagy tényleg nagyobb lettél?
- Az utolsóra nem tudom a választ – mondta Takanuva komoran. – De ami a többit illeti – majd útközben elmesélem. – Hátranyúlt, és levett valamit a hátáról. Galinak úgy rémlett, annak a napórának a kisebb változata volt az, amelyet Lewa Mata Nui szigetéről hozott el.
- Ezzel meg mihez fogsz kezdeni? – kérdezte.
Takanuva a fölre helyezte a napórát, aztán bal kezéből egy fénysugarat lőtt ki felé. A napóra mutatója árnyékot vetett, ami keletre mutatott. Takanuvának fogalma sem volt, hogyan, de tudta, hogy a Codrex felé mutatja az irányt.
- Rendben – mondta lágyan. – Szóval a megszokott irányba.
Gali ismét ránézett, teljesen összezavarodottan.
- Úgy tudom, Lewa Nuva nemrég hozta el ezt Mata Nuiról – magyarázta sietve a Fény Toája. – Lekicsinyítették, és nekem adták az útra. Ha fényt sugárzok rá, a napóra megmutatja, honnan kell felébreszteni a Nagy Szellemet.
Gali fejében több kérdés született meg, de a figyelmét elterelte róluk Pohatu és Photok megjelenése, akik a két Toa elé szálltak le. Pohatu tetőtől talpig megvizsgálta Takanuvát, majd végül megjegyezte:
- Hmm. Nem mondanám, hogy sokra vélem a színváltozást.
- Te beszélsz? – motyogott Takanuva. – Narancs lettél!
- Hát ja – mosolygott Pohatu. – De rajtam legalább jól áll.

* * *

Mutran Makuta roppant bosszús volt. A Nuva Toának sikerült megsemmisíteni eredeti kaptárát, együtt azokkal a tartályokkal, amelyekben az árnyékpiócák készültek. Kénytelen volt ténykedéseit a mocsár egyik szigetecskéjén folytatni, beérve azokkal a tartalékszerszámokkal, amiket a kaptáron kívül tartott. A helyzete nem volt se előnyös, se ideális, kiváltképp egy magafajta „művésznek”.
- Képtelenség! – morgott. – Ebben a sárgödörben nem tudok dolgozni! Ilyen körülmények között nem alkothatok!
Matorán segédje, Vican, megtartotta a távolságát, hiszen tudta, hogy Mutranhoz ilyenkor még hozzá sem szabad szólni. Amióta árnyék matoránná tették és mutálta őt a mestere, Vican olyan életet élt, melyet leginkább a szunnyadó végzetviperák fészkén való lábujjhegyen történő átosonáshoz lehetne hasonlítani. Sosem tudhatta előre, mi késztetheti Mutrant arra, hogy bevesse őt egy tartályba, aztán megnézze, min lehetne még változtatni.
Mindezek ellenére Vican kíváncsiskodóan állt hozzá az aznapi kísérlethez. Mutran valamiféle szárnyas, rovarszerű Rahin dolgozott, viszont nem Antroz parancsára. És pedig ha Mutran önszántából lát munkához, a végeredmény kiszámíthatatlan.
Összeszedve merészségét, Vican közelebb araszolt.
- Ööö… nagyságos Mutran… miben mesterkedsz?
Mutran sarkon perdült; meglepődött, hogy Vicannak volt merészsége közbeszólni, mégis lelkesen prezentálta alkotását.
- Ez itt egy klakk. Réges-régen rengeteget készítettem – csúnya kis dögök, de kitűnő kémkedők. Mivel új munkahelyünk sokkalta fedetlenebb, mint a kaptár volt, úgy gondoltam, hasznát vehetjük. Hamarosan készen lesz a tartályból való kivételre.
Vican szemrevételezte a jószágot. Nem úgy festett, hogy követni fogja Mutran időbeosztását: a tartály falának csapkodta magát, lassacskán megrepesztve a kristályt. Mutran észrevette ezt, és a tankba szúrta lándzsáját, igyekezve visszaszorítani a Rahit, de mindezzel csak még idegesebbé tette. Egy végső lökettel összetörte a tartályt, és a szabadba vetette magát.
Mutran utána kapkodott, de a klakk túl gyors volt. Egyenes vonalban száguldott Vican felé, miközben irtózatos üvöltést hallatott. A zaj olyan hangos és éles volt, hogy sokkal inkább fizikai csapásnak érződött. Vicant is lesöpörte a lábáról, és egy pár másodpercre elsötétedett körülötte a világ.
Mihelyt észbekapott, érezte, hogy Mutran a talpára rántja őt, ki a sárból. Furcsamód rosszul érezte magát, de mesterének nem mutathatja a gyengeség jelét. A… mesterének? Ebben valami egyáltalán nem hangzik jól.
- Elrepült – acsargott Mutran. – Eredj, hozd vissza!
Vican látta a klakkot, amely már messzire járt a szigettől. Azonban valami egyebet is kiszúrt – három Toa, akik közül az egyik nem volt számára ismerős, repült ugyanabba az irányba. A látvány Vicant habozásra késztette.
Ezer másik hely van, ahol ezek a Toák lehetnének most. Biztonságban, messze innen, gondolta. De ők mégis idejönnek, és saját életüket teszik kockára olyan matoránért, akiket nem is ismernek. Én meg mit tettem? Mindent, amit csak tudtam – nem, mindent, amit mondtak –, hogy megállítsam őket.
Vican szárnyra kapott, de lassabban repült, mint ahogy általában szokott. Egy folyamat zajlott le benne. Eddig sosem bánta meg a tetteit, legalábbis mióta Mutran árnyékpiócája kiszívott belőle minden fényt. A lelkiismeret és megbánás a fénnyel együtt távoztak, és csak sötétséget hagytak hátra. Akkor miért érzett hirtelen kötődést a helyhez, a Toához és a matoránhoz?
Gondterhelten továbbszállt, kérdésekkel teli fejjel.

Takanuva megérkezése meglepetést okozott mind a Nuva Toának, mind pedig a Makutának. Miután az ő fényhatalma is csatlakozott a harchoz, a Toák arattak győzelmet, még ha csak ideiglenest is. A Makuták visszavonultak a Codrex irányába.
Tahu nem volt időpocsékló kedvében. Összeszedte a hat kulcskövet, amit a Toák gyűjtöttek, és összerakta őket. Ahogy a matorán azt mondta, a kövön lévő utasítások valóban felfedték, hogy ébressze fel a Toa a Nagy Szellemet, Mata Nuit.
Tahu figyelmesen átolvasta az írást, aztán továbbadta a társainak. A folyamat hosszasan fog tartani és bonyolult lesz, ám nem lehetetlen. Ha sikerül elég ideig távol tartaniuk a Makutát, sikerülhet felébreszteniük a Nagy Szellemet, és véget vetniük a Testvériség hódításról szőtt álmainak.
- Be kell jutnunk a Codrexbe – mondta. – A kulcskövek nálunk vannak. Már csak a Makután kell átjutnunk. Amint ez sikerült, hozzáláthatunk a felkeltéshez.
- Várj! Vár… notok… kell.
Durva, reszelős hangot hallottak, olyat, amilyet a tulajdonosa régóta nem használhatott. Ignika Toa, ki most a Toa fölött lebegett, valóban nem beszélt még egyszer sem ebben az új testében való rövid ideje alatt.
- Mi az? – kérdezte Onua. – Mit tudsz?
Akadozó, bizonytalan beszéddel, Ignika elmagyarázta a Toának, amit Icaraxtól hallott.
- Eddig még nem tűnt fel, de… megváltozott a színe – így Kopaka. – Emlékeztek? Amikor Axonn-nal beszéltünk Voya Nuin, ő „arany maszk”-ként emlegette.
- A Makuták mióta mondanak igazat akármiről is? – kérdezte Pohatu.
- Netán fel akarsz tenni mindent arra a feltételezésre, hogy hazudtak? – felelt Kopaka.
- Akkor sietünk – mondta Tahu.
Gali még egyszer átnézte a kulcskőre vésetteket.
- Tahu, fogalmunk sincs róla, hogy mennyi ideig tart, míg ez a… visszaszámlálás… elér a végéhez. Mi van, ha nem fejezzük be időben a folyamatot?
Eljött az idő, hogy Takanuva is megszólaljon. – Más problémánk is van. Ha sikerült felébresztenünk a Nagy Szellemet, erre az egész helyre le fog sújtani egy akkora energiavihar, hogy Karda Nuiban minden el fog pusztulni. Ha nem juttatjuk magunkat és a matoránt ki innen időben… - Nem kellett befejeznie a mondatot.
- Szóval ha elbukunk, mindenki meg-gyors-hal. És ha sikerrel járunk, mindenki meg-gyors-hal – mondta Lewa Nuva. – Óh, micsoda humorérzékkel is lettek megáldva ezek a Nagy Lények!

NÉGY

- Mi nyolcan, ők hatan – mondta Pohatu. – Tetszenek a számok.
A Toa, Takanuva és Ignika Toa körülbelül a Codrextől félmérföldnyire gyűltek össze. Az épületet őrző Makuták közül ránézésre csak Icarax és Mutran hiányzott. A többi türelmetlenül leste, mikor veszi kezdetét a Toák előrelátható támadása.
- A meglepetés kiesett – így Tahu. – Lecsapunk rájuk, és reméljük, hogy párunknak sikerül bejutni. Ne bonyolódjatok személyes harcokba. Ha valamelyikünk netán elesne, ne álljatok meg. Lehet, hogy csak egyetlen esélyünk lesz rá.
- Várjál – mondta Kopaka. – Azt tudják, hogy jövünk, de hogy mikor, azt nem, úgyhogy talán illene bejelentenünk. Azt javaslom, hogy…
Mikor Kopaka a beszédje végére ért, a Toák felvették a helyzeteiket. Ignikát Galinak kellett a saját álláshoz vezetnie és emlékeztetnie, mit és mikor tegyen. Az Élet Maszkjaként eltöltött ideje alatt Ignikának sosem kellett bonyolult harctaktikák miatt aggódnia: ezeket a védőire bízta, akiket ő teremtett.
- Rendben – mondta Tahu. – Puhítsuk fel őket.
Lewa, Gali és Takanuva csaptak le elsőnek. A Levegő és Víz Toájának egyesített erejéből egy fülsüketítően mennydörgő vihar keletkezett. Ezzel egy időben Takanuva a fény erejét arra használta, hogy egy vakítóan fényes villanást hozzon létre.
Míg a Makuták a hang és fény együttes rohamával voltak lefoglalva, Tahu bevetette saját képességét, és az egyik cseppkövet vörösen izzóvá hevítette. Amint színe átment teljesen karmazsinba, Pohatu egy törmelékzáporrá alakította, mely egyenesen a Makutára hullott. Azokat, akik megpróbáltak elrepülni az útjából, az Onua alkotta földből álló kezek húzták vissza.
Most Kopakán volt a sor. Jól ismerte a Makuták hideggel szembeni ellenállását. Ám most, hogy fagypont alatti jegét kombinálta Ignika Toa életgyöngítő hatalmával, sikerült lelassítani, bár nem megfékezni az ellenfelet.
- Nyomás! – kiáltotta Kopaka. Mind a nyolc Toa előreviharzott, Tahu Védelem Maszkjának oltalma alatt, miközben mindenfelé elemi erő-sugarak szálltak. Gorast a talajról egy molekulabontó sugarat lőtt ki, amely felmorzsolta Tahu pajzsát.
- Oszolj! – parancsolt Tahu. A Toák azon nyomban fölbontották alakzatukat, és mindannyian más-más irányból vették célba a Codrexet. Közben elemi erőikkel szórták meg a Makutát, akik pedig láncvillámmal, hősugarakkal és hangtámadásokkal reagáltak. Onua esett el elsőnek, hála Bitil erősikolyának.
Látván az égből zuhanó Föld Toáját, Gali bekanyarodott felé. Épp azelőtt kapta el, hogy a mocsárba esett volna, aztán nagy nehezen kerülgetve az Antroz által létrehozott ciklonokat, visszanyerte repülési magasságát.
- Magadat mentsd! – bömbölte túl Onua a szelet. – Tahu ezt parancsolta!
- Sajnálom, testvér – mondta Gali mosolyogva. – Nem hallak a szélfúvás miatt.
Ez előttük álló utat olvadt szikla, tornádók, villámcsapások, árny matoránnal párbajozó fény matoránok és Toákat üldöző Makuták tették egy akadálypályává. Gali úgy tért ki a ciklonok elől, ahogy annak idején a végtelen tengerben kerülgette a víztölcséreket. Szemeit le sem vette a Codrexről.
Előtte, Gorastnak sikerült beérnie Ignika Toát, karmát pedig mélyen a páncéljába vájnia. Ignika röptében fordult meg, és úgy tekintett reá, mintha valami kő alatt felfedezett érdekes ú teremtmény lenne. Aztán lazán legyintett egyet. Mintegy válaszként, az olvadt kő egy irdatlan óriássá tömörült, mely a lángoló szemeit egyenesen Gorastra szegezte. Míg a Makuta az összezúzó erejével igyekezett porrá változtatni, az óriás lecsapott rá a tenyerével, és messzire röpítette a Makutát.
Elintézvén a pillanatnyi veszélyt, Ignika pillantást vetett a sérült páncélára. Hatalmának mindössze szemernyi kifejtésével máris megjavította. Utána, szinte gyermeki dühvel, az elesett Gorastra nézett. A nő megpróbálta bántani. Ha merészel akár moccanni is, ő sokkal rosszabbat fog vele tenni.
- Toa-tesvér! – kiáltott Lewa, ahogy megragadta Ignika karját.
Ignika feléje fordult. Egy újabb támadás érte volna? Nem, ez a zöld alak volt. Ignika szerette a zöldet: a növények színe volt.
- Te mit akarsz? – kérdezte szaggatva.
- Mennünk kell! – felelt Lewa, magával ráncigálva Ignikát. – Most, amíg szét vannak oszolva!
Tahu a helyére csapta a kulcskövet, s ezzel leeresztette a Codrex körüli védőmezőt.
- Gyertek! – kiáltotta, amilyen hangosan csak bírta.
A többi Toa elindult a hangja irányába. A gömb alakú épületen egy ajtó jelent meg, a hősök pedig rögvest bevonultak. Amikor biztonságosan beértek, Tahu visszavette a kulcskövet, és még mielőtt a mező ismét megjelent volna, utánuk eredt.
- Ajtót bezárni! – kiabált a Tűz Toája. Ám az már bezárta önmagát. Az ajtón keletkezett kis ablakon át látták, ahogy a Makuták, mint a dög köré gyülekező kavinikák, a Codrex körül röpködtek.
- És most? – kérdezte Takanuva.
- Nos, először… - kezdte Pohatu, de elakadt, amikor feleszmélt, hogy fel kell néznie a Fény Toájára. – Hé! Mikor lettél te ekkora?
- Lenyűgöző – így Kopaka, szemrevételezve Takanuvát, ki immár jó pár centivel magasabb volt mindenkinél a teremben. – Akár a fény matoránok, akik magasabbak, mint azok, akiket ismerünk. Talán a hely az oka, meg az energiái, amik befolyásolják az egyedi felépítésüket.
Onua általában rögvest belevetette volna magát egy ilyesfajta társalgásba, de valami nem hagyta nyugodni őt. Lassan sétált a Codrex belsejében, mindent alaposan megnézett. Amikor visszafordult a többiekhez, zavartnak és értetlennek tűnt:
- Én ismerem ezt a helyet… miért ismerem én ezt a helyet?
Most, hogy megemlítette, a társai is megérezték – kapizsgálták, hogy valamikor már álltak a Codrexben, de nem emlékeztek tisztán, hogy mikor és miért. Lewa feszengett a leginkább:
- Mintha emlékeznék, hogy harcoltunk itt, vitáztunk – mondta. – És azután… minden homály.
- Lehet, hogy ez lesz a válasz – mondta Kopaka. Hat üres rés felé mutogatott, amelyekben alakjukból ítélve egyszer nagyméretű, hengeres tárgyakat tárolhattak. – Szerintem pont megfelelő méretűek egy Toa tartály számára, egyetértetek?
- Úgy érted… ? – kezdte Gali.
- Ez lenne a hely? – mondta a ledöbbent Pohatu. – Innen származnánk?
Amikor a Toa egy évvel ezelőtt első ízben megjelent Mata Nui szigetének partjain, Toa tartályoknak nevezett járművekből léptek elő. Emlékeik nagyrészt hiányosak voltak. Ösztönösen tudták, hogy nagyon sok időt töltöttek el a tartályokban, de sejtelmük sem volt róla, hol voltak, mielőtt az eléjük táruló szigetre érkeztek. A múltuk rejtély volt. Most a rejtély egy része megoldódni rémlett.
- Mindannyian úgy éreztük, láttuk már Karda Nuit korábban – mondta Kopaka. – Most már tudjuk, miért. Valamikor a múltban idejöttünk, és beléptünk a Codrexbe. Akkor bemásztunk a Toa tartályokba, hogy kivárjuk a szükség óráját.
Pár pillanatra csönd borult a teremre. Tahu volt, aki végül megtörte a hangulatot:
- Nincs időnk emlékeket idézni – mondta. – Ha ennek vége, akkor talán lesz időnk visszaemlékezni. De egyelőre el kell végeznünk a munkánk.
A Codrex belső terét bonyolult gépezetek dominálták. Tahu kételkedett benne, hogy akár a Nuparuhoz hasonló feltalálók is elboldogulnának velük. A kulcskövek azonban tisztán elmagyarázták, mit is kell véghezvinniük. Onua odasétált a bal oldali készülékekhez, és átsimította kezét egy irányítópulton.
A Toák döbbent szemei láttára, a padló azon része, amely egykor a tartályaikat tartotta, megindult lefelé. Ahogy így tett, felfedett egy kiterjedt földalatti szintet, amilyenről a Toa sosem gondolta volna, hogy létezett a Codrexben. A szegmens lassan és csöndesen elhelyezkedett a mélyben. Abban a pillanatban hat hatalmas fénykő emelkedett ki a felszínéből, mind onnan, ahol a tartályok álltak egyszer. Kört alkottak.
Repülési képességeiket használva a Toa is leszállt a hasadékon keresztül vizsgálódni. Annyira belemerültek újdonsült felfedezésükbe, hogy egyiküknek sem tűnt fel a betolakodó: a kaméleonereje által elrejtett Antroz követte a hangjukat és mozgásukat. Radiakot hátrahagyta, mivel álcázó képessége a matoránra nem terjedt volna ki. Ez sérthetővé tette őt, ám ez jelen pillanatban nem érdekelte. Elképesztő erő forrását vélte megérezni, amelyet mindenképp fel akart tárni.
A kamra úgy épült, mintha egyfajta óriási kerék lenne, közepében a fénykő-gyűrűvel, melyből három küllő eredt. A Toák az egyik ilyen küllőn landoltak, aztán a felderítést szétszóródva folytatták. Pohatu ért el elsőnek az egyik küllő végéhez. Abban a pillanatban, hogy páncélozott lába hozzáért a padló egy bizonyos pontjához, masinák kezdtek zúgni. Aztán, Pohatu egy fémgubóval találta szemben magát, ami teljesen váratlanul tűnt fel mellette. A burkolata repedésein át hang és fény szűrődött ki. Mikor kinyílt, egy bámulatos, karmazsinvörös gépezetet hagyott hátra, amely olyan újnak látszott, mintha csak az előző nap rakták volna össze. Technológiai csoda volt, szó szerint sugározta magából az erőt még mozdulatlanul is. Csak úgy csillogott rajta a sok fegyver, a felett motorja és áramvonalas külleme pedig elképesztő sebességről vallott.
Pohatu megfordulva látta, hogy Lewa és Kopaka is hasonló felfedezéseket tettek. A két másik jármű közül az egyik zöldszínű volt, míg a másik kék. Lewát különösen felizgatta a felfedezés. Tahu figyelmét inkább a fénykövek gyűrűje kötötte le, amelyet a kulcskő leírása is megemlített.
- Oké, meglehet, hogy már jártunk itt – mondta Lewa vigyorogva. – De ezeket még nem láttuk. Biztosan emlék-rémlenének.
Gali leguggolt, és felolvasta a gépek alá bevésett írást.
- Axalara T9… Jetrax T6… Rockoh T3. A nevek egyike sem idéz fel bennem semmit. Hát bennetek?
- Miért rejtené el ezeket akárki is ide? – tűnődött Onua. – Talán valahogyan használnunk kéne őket?
- Figyeljétek a fegyvereket – ámuldozott Lewa. – Ezeket harcra csinálták!
- Meglehet – értett egyet Pohatu. – Vagy talán menekvésre, ha valami rosszul sülne el.
Kopaka csípősen felnevetett.
- Ha „valami rosszul sül el”, testvér, akkor nem lesz hová menekülni.
Nagy erőfeszítések árán, de Icarax sikeresen lejutott a mocsárba. Nem fért hozzá kétsége, hogy ekkorra már Ignika Toa megtalálta a Nuvát és figyelmeztette őket a közelgő végről. Elgondolkodott, miképp reagálhattak. Félelemmel? Tétovázással? Vagy a harc folytatásának zord elszántságával? Valószínűleg az utolsóval, gondolta – a Toák már csak ilyen MODERÁLVA!.
Odalenn a Codrex körül észrevette Vampraht, Chiroxot, Gorastot és Bitilt. Más talán azt hihette volna, hogy mindenüket beleadták az épületet körbevevő energiamező megtörésére. Ám Icarax okosabb volt. Valóban be akartak jutni, de csak akkor, ha eljött az ideje. Hála Teridax Makuta, a testvériség vezetője nagy Tervének, a büszke Makuták időmérőkké fejlődtek vissza.
Meglepődve látta, hogy Krika is ott lebeg a levegőben nem messze a Codrextől, de nem is olyan közel hozzá, hogy részt vehessen a behatolásban. Icarax sosem kedvelte kimondottan Krikát, csak egy másik keveset cselekvő, túl sokat gondolkozó Makutának látta. Ám a beteljesedéséhez veszélyesen közel kerülő Terv nem hagyta Icaraxnak megválogatni a szövetségeseit.
- Sosem fognak bejutni időben, ezt te is tudod – mondta, ahogy megközelítette a szellemszerű alakot.
- Időben? Mire? – felelt Krika.
- Hogy megfékezzék Mata Nui felébredését, miért másért? – így Icarax. – A Toa nemsokára keresztbe tesz a Terv egyetlen értelmes részének, mi meg itt ácsorgunk, és nem csinálunk semmit.
Krika irritált arcot vágott a társára. Mindenki jól ismerte Icarax törekvését, hogy ő legyen a Testvériség vezére, melynek részeként be kell bizonyítania, hogy jobb tervvel tud előállni a jelenlegi vezetőnél. Sajnos Icarax tervei rendszerint annyira voltak kifinomultak, mint baltával lecsapni egy fejet, és csak fele olyan érdekesek.
- És mit vársz, mit kéne tenni az ügyben?
- Azt, hogy cselekedjünk – csattant fel Icarax. – Tudod, mi fog történni, ha a Toa felébreszti a Nagy Szellemet. Onnan már nincs visszaút. Addig kell lesújtatnunk, míg a teste alszik – el kell pusztítanunk a Codrexet és benne a Toát!
Krikát megkísértette az ötlet teljes elutasításának gondolata, de képtelen volt rávenni magát. Hiszen nem ugyanezen merengett ő is, amikor az imént itt lebegett? A Toák az épület belsejében vannak; most már pusztán az idő kérdése minden. És amint a Toa beteljesíti sorsát, nos, a Nagy Lények szánják meg azt a világot, ami a tetteik következtében fog kialakulni.
- Rendben van – mondta Krika. – Beszélj. Meghallgatlak.

Icarax terve merész volt, vakmerő és, természetesen, mindenki más számára hihetetlenül kockázatos. A Codrex körüli energiamezőt le kell rombolni. Ha a Makuták összefognak, sikerülhet, ám ez nem fog bekövetkezni, legalábbis nem időben. Itt jött be Krika.
Az erőteret úgy tervezték a Nagy Lények, hogy visszataszítson minden ismert erőt. Ám Krika a hatalmát egy mutációnak köszönhette, egy előre nem látható tényezőnek. Miképp szellemalakjában a Codrex felé ereszkedett, felidézte magában Icarax utolsó szavait.
- Meglepne, ha túlélnéd – mondta neki Icarax, és a hangja elárulta, nem örülne egy ilyesfajta meglepetésnek. – De ha mégsem, legalább harcban leled a veszted. Ki kérhetne ennél többet?
Krika olyan sebesen szállt a Codrex felé, ahogy csak bírt. Látta, hogy Bitil feléje mutogat. Ha a többi Makuta rájön, mire készül, bizonyára megpróbálják megállítani. Ezt ő nem engedhette. Icaraxnak igaza volt: Ez az utolsó esély a katasztrófa megakadályozására.
Felkészült, majd amennyire csak lehetett, lecsökkentette saját tömegét. Eljött a döntő pillanat. Az erőtér őt is visszaröpíti, mint ahogy minden mást? Vagy talán teste elég szellemszerű ahhoz, hogy legalább részben átjusson?
Mellső lábának csúcsa hozzáért a pajzshoz… és átjutott! Krika továbbnyomult, de minden egyes sikerrel koronázott pillanatot egy még nehezebb követett. A mező alkalmazkodott hozzá. Olyan érzés volt, mintha a sűrű sárban kellene úsznia.
Amikor már körülbelül félig áthatolt rajta, teljesen elakadt. Tudta, hogy úgy egy pillanatnyira lehet attól, hogy a mező kitaszítsa magából. Ez volt a cselekvés ideje. Akaratával szilárddá változtatta magát, és magában az energiatérben materializálódott. A fájdalom elviselhetetlenné vált, ahogy a védőpajzs a szétszakadással fenyegette őt. Mindenfelé szikrák szálltak, és az egyetlen kérdés csak az volt: Melyik semmisül meg előbb – Krika vagy a pajzs?

- Krika elárult minket – mondta Gorast, elharapva a szavait. – Tudta, mikor tudjuk áttörni a mezőt. A tervet próbálja szabotálni!
- Akkor állítsd meg! – tombolt Bitil.
A nő Vamprahval az oldalán máris a levegőben volt.
- Már most túl késő – így Gorast. – De legalább bosszút még állhatunk rajta.

A Codrex belsejében, ahogy a védőpajzs dezintegrálódott, a Toák egy energiahullámot éreztek.
- Valami megbonthatta – mondta Onua. – Ki fog kapcsolni.
- És ők meg be fognak jönni – tette hozzá Pohatu.
- Nem, ha mi hamarább kimegyünk – így Kopaka, miközben a három jármű felé biccentett.
Lewa mosolyra fakadt.
- Ez tetszik. Nagyon tetszik.

Az erőtér megzavarása és megsemmisítése immár teljes volt. Miután képtelen volt kilökni magából a félig magában lévő tárgyat – Krikát –, a mező visszatáplálta magába az energiát. A Codrex belsejében lévő eszköz, amely a mezőt fenntartani volt hivatott, túlterhelődött. Vakító villanással és a nyers erő robbanásával, a védőpajzs összeroskadt.
Akárcsak Krika. Hosszú ideig zuhant, túl kábult volt, hogy áthatolhatóvá váljon, így keményen csapódott a talajba. Majdnem teljesen magába temette a sár. Amikor végre lerázta magáról szédültségét, és visszakászálódott a felszínre, már számított rá, hogy Gorast vagy valamelyik másik Makuta ott fog állni fölötte, készen a lecsapásra. Ám nem volt ott senki.
Felpillantva az égre megtudta az okát: Gorast és Vamprah Icaraxot szemelték ki. Célpontjuk azonban még nem vette észre – túlságosan lekötötte a Codrex elpusztítása.
Viktor24
 
Hozzászólások: 2087
Csatlakozott: 2005. feb. 20. 21:02
Tartózkodási hely: Folyton változik, ha csak nem körülöttem forog az univerzum


Vissza: Történetek

Ki van itt

Jelenlévő fórumozók: nincs regisztrált felhasználó valamint 1 vendég

cron