Az utazás vége - FÉLKÉSZ

Milyennek találtad a fordítás minőségét?

Fantasztikus
1
50%
Egész jó
1
50%
Átlagos
0
0 szavazat
Rossz
0
0 szavazat
Soha többé ne vegyél billentyűzetet a kezedbe
0
0 szavazat
 
Szavazatok száma : 2

Re: Az utazás vége - FÉLKÉSZ

HozzászólásSzerző: wertuias » 2013. jún. 26. 14:02

Végre, három év és rengeteg munka után, ez a fordítás is elkészült. Meg kell mondjam, sokat tanultam ebből a vállalkozásból. Hogy mennyivel nehezebb és lassabb megírni egy szöveget, mint elolvasni azokat. Hogy mennyire inspiráló és jóleső érzés valamilyen reakciót kapni a munkádra. És hogy egyszerű átszerkeszteni egy betűtípus-fájlt. :wink: Na de nem húzom tovább az időt, itt van maga a nagy mű. Tartalmazza az epilógust, valamint kijavítottam benne egy csomó hibát és rendberaktam a formázást is. Remélem, mindenki számára élvezetes lesz. Linkek:

Drive: https://docs.google.com/file/d/0B2RPouii1m0lWlgzNGJ3TUtkck0/edit?usp=sharing
Brickshelf: -
A fentiek kizárólag a saját véleményemet és mesterséges szinezéket tartalmaznak. Kivéve, ahol nem.

Eladó készleteim: http://www.bricklink.com/store.asp?p=wertuias
Avatar
wertuias
 
Hozzászólások: 333
Csatlakozott: 2008. aug. 9. 16:11

Re: Az utazás vége - FÉLKÉSZ

HozzászólásSzerző: wertuias » 2013. jún. 21. 20:22

Elnézést kérek, hogy ennyi ideig tartott elkészülni ezzel a fejezettel, de a régi készleteim eladásának előkészítése prioritást élvezett. (Ha már itt tartunk... az aláírásomban található egy link hozzájuk, ha valakit érdekel. [/reklám] Az epilógus fordítása előrehaladott állapotban van, megjelenése pár napon belül várható, egy letisztázott verzióval egyetemben. Addig is élvezzétek ezt:


Tizedik fejezet

Mata Nui látta, ahogy Makuta elindítja a gravitációs hullámot. Amilyen gyorsan csak mozdulni tudott, ellenfelére vetette magát, megragadva Makuta karját és a levegőbe lökve azt. A gravitációs erő sisteregve tűnt el az égben.

Ez a tett egyszerre volt tiszta elkeseredettség, tiszta szerencse, és tiszta zsenialitás. Az energiacsóva eltalálta Bara Magna holdjait, hozzáadódva az erőhöz, amit Mata Nui már az űrbe küldött. A holdak visszatértek eredeti pályájukra, és hazafelé vették az irányt.

Makuta felüvöltött és arrébb taszította Mata Nuit, de a hőst most már nem lehetett megállítani. Robotteste percekre volt a megsemmisüléstől, Aqua Magna és Bota Magna pedig a Bara Magnával való újraegyesülés felé száguldott. Mata Nui agya lázasan dolgozott. De mindez nem számítana, ha Makuta megnyerné a csatát. Meg kellett, hogy állítsa őt.

Egy szaggatott üvöltéssel Mata Nui Makutára vetette magát, amitől az hanyatt esett. Folytatta fáradhatatlan támadását a nagyobb, erősebb Makuta ellen, nem hagyva időt ellenfelének a reagálásra. Belső monitorain mindenfelé vörös fények villództak. Robotformájának terhelési szintje jóval az elviselhetőn túl volt. Mata Nui egyetlen reménye a túlélésre az volt, ha tartalékolja energiáit.

De tudta, az ő túlélése nem számít. Csakis a végzetem számít. Mások meghaltak azért, hogy megadják nekem ezt az esélyt. Kockáztathatok én ennél kevesebbet?

Nem tarthatott sokáig. Ő és Makuta is tudta ezt. Épp amikor elhátráltatta Makutát a legtávolabbi északi pusztába, Mata Nui robottestéből kifogyott az energia. Nem volt elég erős, hogy bevégezze ellenfelét.

Makuta páncélozott ökle Mata Nui mellkasába csapódott, amitől a robot egy irtózatos robajlással a földre omlott. Makuta diadalmasan állt meg fölötte.

--Pompás erőfeszítést tettél—mondta Makuta. –De nem arra fognak emlékezni, hogy ki próbálkozott a legkeményebben… csak arra, hogy ki győzött. Ma én vagyok az. Ég veled, testvér.—

§§§

Takanuva a káosz közepette újra rálelt Tahura. Kettejüknek együttvéve megvolt a páncél négy darabja. De hol lehetett a másik kettő?

--Ott!—kiáltotta a Fény Toája, aki kiszúrta Gresht, amint épp javában harcolt egy Skakdival. Aranyszín fém csillogott a Glatorián táskájában. A két Toa odasietett hozzá, fény és hő kombinációját használva, hogy két vállra fektessék ellenfelét.

--A páncél!—mondta Tahu. –Szükségünk van rá!—

--Micsoda?—kérdezte Gresh, miközben Takanuva már húzta ki a darabokat a zsákjából. –Rendben, vigyétek. Mire kell nektek?—

--Nem tudjuk—mondta Takanuva. –Ez az, amit most ki fogunk deríteni.—

Tahu sietve rákapcsolta az öt páncéllemezt saját karmazsin páncéljára. Aztán levette a Védelem Maszkját és a helyére illesztette az aranyszínűt.

--Biztos vagy ebben?—kérdezte Takanuva.

--Százezer éven át nem voltam biztos semmiben—mondta Tahu mosolyogva. –Miért kezdeném el épp most?—

A tűz Toája koncentrált, úgy összpontosítva gondolatait, ahogy egy maszkerőt aktiválna, vagy a lángokat kontrollálná. De ez alkalommal arra akarta rábírni a páncélt, hogy megtegyen minden tőle telhetőt ahhoz, hogy véget vessen a csatának.

Erő cikázott át rajta. Felordított, ahogy az elektromosság görcsbe rántotta az izmait és vakító fénnyel borította el a testét. Energiacsápok törtek elő belőle, és tekeredtek a csatamező összes Rahkshija köré. A teremtmények a fölre rogytak, görcsöktől rázva, ahogy az erejük a csápokon át Tahuba szívódott. A küzdő felek tekintetétől kísérve, A Rahkshik páncélja szétbomlott, a bennük lévő Kraata csigák pedig árnyékszilánkokká robbantak.

Tahu tovább ordított, ahogy a több száz Rahkshi energiája azzal fenyegetett, hogy legyűri őt. Aztán hirtelen, az erő fénykoszorúja eltűnt körűle, ő pedig összeesett, mint egy rongybaba.

A csatának épp ilyen gyorsan lett vége. A Rahkshi eltűntével, a Glatorián és Tahu Toa légiója csúnya túlerőben volt a Skakdival és a Skrallal szemben. Némelyikük megadta magát, mások visszaszívódtak a sivatagba, hogy más napon harcoljanak.

De senki nem ünnepelt. Tudták, győzelmük hiábavaló volt, ha Makuta megöli Mata Nuit, és úgy tűnt, nem tehetnek semmit, hogy ezt megakadályozzák.

§§§

Ami a harcosok egyikében sem tudatosult, az az, hogy máris többet tettek, mint gondolták volna. Valamiféleképpen minden Kraata kötődött az alkotójához, ez esetben Makutához. Bár fájdalmaikat nem volt képes megérezni, a halálukat igen, és egyszerre ilyen soknak az elvesztése egy pillanatra habozásra késztette. Csak egy törtszekundumig, Makuta nem figyelt oda a világra maga körül… vagy az égre a feje fölött.

Mata Nui számított erre. Ez volt az, amiért Makutát Bara Magna északi peremére kényszerítette. Utolsó húzása már majdnem kifizetődött, és valami csoda folytán megélheti, hogy végignézze.

Árnyék vetült a robotokra, az eredeti helyére visszatérő Bota Magna holdjának árnyéka. Utolsó erejével Mata Nui felemelkedett és hátra, a planetoid útjába lökte Makutát. Annak széle súrolta a robotot, förtelmes reccsenéssel csapódva a fémfejbe. Makuta páncélos alakja Mata Nui és Bara Magna sivataga felé kezdett dőlni. Minden egyes mechanikus izmát megfeszítve, Mata Nui elkapta és arrébb taszította Makutát, amitől az óriási robot a Fekete Tövisekre zuhant. A robot csapása porrá zúzta a hegyeket, miközben Bota Magna és Aqua Magna együttes becsapódása az egész világot megrengette.

Spherus Magna három töredéke újra egy volt. A végzetet sikerre vitték. De az út még nem ért véget.
A fentiek kizárólag a saját véleményemet és mesterséges szinezéket tartalmaznak. Kivéve, ahol nem.

Eladó készleteim: http://www.bricklink.com/store.asp?p=wertuias
Avatar
wertuias
 
Hozzászólások: 333
Csatlakozott: 2008. aug. 9. 16:11

Re: Az utazás vége - FÉLKÉSZ

HozzászólásSzerző: wertuias » 2013. márc. 21. 23:29

Megint csak elnézést kérek a késedelemért. Mostanában épp a régi készleteim eladható állapotba rendezgetése mellett nem sok energiám marad a fordítással is foglalkozni... Mindenesetre itt az új rész, élvezzétek.

Kilencedik fejezet

A löket előtti percekben…

Gresh látta meg elsőnek a keletről közelítő Skrall bandát. Mint a dögevők, idejöttek, hogy az elesetteken lakmározzanak. Érezte, hogy korábban soha nem érzett harag duzzad fel benne.

Megfordult és a Skrall felé indult. Legutóbb, amikor ennyi harcossal nézett szembe egymaga, megverték és csúnyán megsérült. De az még azelőtt volt, hogy Mata Nui megajándékozta volna a levegő eleme feletti hatalommal. Most készen állt rá, hogy visszafújja a Skrallt a Feketetüskékhez… és kifejezetten élvezné is.

Már épp elindította volna első támadását, amikor észrevett valamit az egyik Skrall kezében. A harcos egy arany páncéldarabot hordozott.

Szóval, gondolta Gresh, hozzájuk tartozik. Valamiféle fegyver lenne? Akkor ők az utolsók, akiknek ilyesmivel szabadna játszadozniuk.

Összpontosítása hurrikánerejű szeleket idézett meg, amik homokot zúdítottak a támadó Skrallra. Az egyik szélroham kitépte a páncéldarabot a Skrall harcos kezéből és visszaröpítette Gresh felé. A Glatorián kikapta a levegőből, és elrakta a másik darabja mellé.

Három Skrall átküzdötte magát a szélviharon, és felé tartott. Gresh elmosolyodott.

Ez aztán jó móka lesz.

§§§

Nem messze, Takanuva a sárga Rahkshi hőlátását kerülgette. A múlba a fény feletti hatalma elég lett volna, hogy legyalulja a teremtményeket, de nem ez alkalommal. Makuta nyilvánvalóan fejlesztette a Rahkshi modelleket.

Na ja, mondta magának, miközben egy újabb lövés kettészelt egy közeli sziklát. Mintha szükségük lett volna fejlesztésre.

Takanuva kilőtt egy lézert a Rahkshira. A lény a hőlátásával válaszolt rá. Eleinte patthelyzetnek tűnt, de Takanuva lassan előnyre tett szert. A Rahkshi dühösen sziszegett.

Oké, talán mégse lesz ez olyan nehéz, gondolta a Fény Toája.
Egy sárga villanást vett észre a szeme sarkából. Balról egy másik Rahkshi rohant felé. Mielőtt reagálni tudott volna, az egy perzselő hőlökettel oldalba kapta őt. Takanuva felkiáltott és elesett.

A két Rahkshi körbevette a földön heverő Toát. Takanuva tudta, hogy kockáztatnia kell. Volt egy új trükk, amin már dolgozott egy ideje, de fogalma se volt róla, vajon harc közben is működne-e. Hát most majd meglátja.

Koncentrálva, a fény fölötti hatalmával Takanuva létrehozott egy hologramot a két Rahkshi között. Még nem volt meg a gyakorlata ahhoz, hogy tökéletesre vagy nagyon fantáziadúsra csiszolja – mindössze saját magának másolatát sikerült összehoznia. Ha a Rahkshi közelebbről megnézte volna, láthatta volna, hogy túl sok helyen átlátszik. De a csata közepén, a kettő nem vesztegette az idejét arra, hogy közelebbről megvizsgálják egy új ellenség hirtelen feltűnését.

A teremtmények egyként pördültek meg és lőtték ki hősugaraikat Takanuva délibábjára. Azok áthaladtak a fantomképen és telibe találták a Rahkshikat. Mielőtt kiheverhették volna a sokkot, Takanuva a lézereivel kettészelte a teremtmények páncélját. Mindkettő a porba omlott, elejtve botjaikat.

Takanuva talpra kecmergett. Az egyik Rahkshi a fegyveréért nyúlt. A Toa a Rahkshi páncélozott kezére lépett, szilánkokra zúzva a fémet. A két Kraata csiga, ami a Rahkshit irányította, előkúszott a sisakjából, csak hogy találkozzon a végzetével a fény erejének képében.

A fény Toája megragadta az aranypáncél darabját. Aztán visszatért a csatába, vissza se tekintve a Rahkshi összezúzott maradványaira. De szíve legmélyén megesküdött, hogy ez lesz az utolsó harc Makutával. Itt az idő eltaposni ezt a gonoszt egyszer és mindenkorra.

§§§

--Széttaposlak!—bömbölte Nektann.

Tahunak alig sikerült kivédenie a Skakdi csapását a kardjával. A csata közepén szúrta ki Nektannt, kezében az aranypáncél egy darabjával. Legalább három Toa és egy tucat Matorán és Agori feküdt holtan körülötte. Egy hőhullám elűzte mellőle a többi Skakdit és a Rahkshit, de maga Nektann nem adta fel. Ehelyett úgy tűnt, egyenesen élvezi Tahu támadását.

--Gyerünk, Toa—hergelte őt Nektann. –Használd a lángerődet. Használd a maszkodat. Ti „hősök” nem tudtok csatát nyerni csak az erőtökkel és az eszetekkel, mi?—

Tahu komoran megvillantott egy mosolyt, ahogy megközelítette a Skakdit. Más ellenfelek csinálták már ezt vele – próbálva a büszkeségére apellálni, vigyázatlanná tenni, hibák elkövetésére rábírni. De nem is olyan régen, Tahu másokkal is küzdött Nektann fajtájából, és csúfos vereséget szenvedett. Ha nem lett volna az a csapatnyi bátor Matorán, már halott lenne. Az élmény arra késztette, hogy mélyen magába tekintsen. Amit Nektann igencsak meg fog bánni.

--Ez az a rész, ahol azt kéne mondanom: „Nincs szükségem az erőmre, hogy elintézzelek,” ugye?—kérdezte Tahu. –Ezt kihívásnak veszem. Megengednéd, hogy megverjelek?--

--Nem tudsz, és ezt te is tudod—morogta Nektann. –Ezért kell csalnod.—

Tahu előhívta elemi erejét, több ezer fokosra hevítve kardját. A következő csapás simán átolvasztotta magát a Skakdi pengéjén, kettévágva azt.

--Nézz körül, barbár—mondta Tahu. –Körülötted harcosok küzdenek és halnak meg. Ez nem egy játék. Itt nincsenek szabályok. Nem becsületről vagy büszkeségről van szó, vagy arról, hogy ki a jobb – hanem arról, hogy ki nyer.—

Bár lefegyverezték, Nektann tovább villogtatta könyörtelen Skakdi vigyorát. –Hát így. Tanultál valamit az ellenségeidtől, Toa. Végeredményben, talán mégis mi győztünk – átformáltunk a magunk képére.—

--Nem a ti képetekre. Soha nem a ti képetekre—mondta Tahu. –Ti azért harcoltok, hogy életeket vegyetek el. Én azért, hogy megmentsem őket.—

Nektann rohamozott, beleütközve Tahuba és a belökve őt a harc közepébe a Glatorián és a Rahkshi között. –Gyerünk, égess el. De a Toa erőid elégetik a barátaidat is.—

--Még mindig nem érted—mondta Tahu, miközben kirúgta a Skakdi alól a lábait, és a földre döntötte őt. –Te és a fajtád az, aminek a megállítására megteremtettek engem. Falusiakat terrorizáltál, Toákat öltél, és egy olyan szörnyeteget szolgálsz, aki világokat igázna le. Meg fogok tenni mindent, amit meg kell tennem.—

Nektann gyorsabban pattant fel, mint ahogy azt Tahu el tudta volna képzelni, torkon ragadva a Toát és a levegőbe emelve őt. Nincs benne több kurázsi, mint a Toákban, akiket megöltem, vagy a falusiakban, akiknek több merszük van, mint eszük. Némelyiküknek kiáltani sem volt ideje, mielőtt meghaltak.—

A Skakdi összeszorította markát, fojtogatni kezdve Tahut. –Duma, duma, duma. Ez minden, amit a Toa tud. Majd akkor próbálj beszélni, amikor összezúztam a…--

Nektann leállt. Valami nagyon nem volt rendben. Tahu szemei ragyogtak, és perzselő hő áramlott le Nektann karján. A páncél a Skakdi szemei előtt kezdett megolvadni. Olvadt cseppekben hullott a homokra először a páncélkesztyűje, aztán a kar lemezei, aztán a mellvértje. Tahu egyetlen szó, egyetlen mozzanat nélkül pumpálta erejét Nektann páncéljába.

--Mit csinálsz?—kiabálta a Skakdi. –A vértem...!—

--Légy hálás, amiért tévedtél—mondta Tahu, ahogy Nektann folyékony fémtömegként a földre ömlött. –Légy hálás, hogy soha nem tanultam meg az ellenségeimtől, hogyan kell ölni. Élni fogsz, Skakdi, de nem fogsz feledni.—

Tahu felkapta a Skakdi táskáját, és kivette az arany páncéldarabot. –És Mata Nui úgy segéljen, hogy én sem fogok.—
A fentiek kizárólag a saját véleményemet és mesterséges szinezéket tartalmaznak. Kivéve, ahol nem.

Eladó készleteim: http://www.bricklink.com/store.asp?p=wertuias
Avatar
wertuias
 
Hozzászólások: 333
Csatlakozott: 2008. aug. 9. 16:11

Re: Az utazás vége - FÉLKÉSZ

HozzászólásSzerző: wertuias » 2010. aug. 19. 20:05

Hatodik fejezet

Makuta földet érése megrázta a barlangot, por és sziklák esőjét zúdítva le. Míg Raanu és Ackar azon volt, hogy lenyugtassa az összegyűlt Agorit, Kiina és Gresh kikémlelt a barlang száján. Amit láttak, ámulatba ejtette őket.

Két óriási robot állt egymással szemben a nyílt sivatagban. Az egyikben felismerték Mata Nuit. A másik, a nagyobb és erősebb kinézetű, ismeretlen volt számukra. De könnyű volt kitalálniuk, ki lehet az.

--Ketten?—mondta Gresh. –Kettő van belőlük?

A nagy lehet Makuta—mondta Kiina. –Mata Nui elmondta Raanunak, hogy ide tart. Ez rossz.

--Mennyire rossz?

--Nos, nézd csak meg—vetette oda Kiina. –Egy csettintéssel a fejünkre omlaszthatná az egész hegyet. Találnunk kell valami módot rá, hogy segíthessünk Mata Nuinak.

Gresh a pajzsa súlyát méregette a kezében, aztán kifelé indult a barlangból. –Akkor mire várunk?

Kiina a felemelt kezével zárta el az útját. –A tervre, és a megfelelő pillanatra, kölyök… jelenleg csak egy újabb aggódnivaló lennénk Mata Nuinak. Most egy ideig csak várjunk és figyeljünk.

Gresh a hitetlenség nyomaival az arcán nézett rá. –Mikor kezdtél úgy beszélni, mint Ackar?

Kiina elmosolyodott. –Mióta benőtt a fejem lágya - szóval hallgass, és talán elég sokáig fogsz élni, hogy a tied is benőjön.

§§§

Mata Nui az előtte álló mechanikus rémálom karmazsin szemeibe meredt. Tudta, gondolatainak azon kéne járnia, hogy győzze le Makutát, hogy mentse meg a robotban csapdába esett népét, és Bara Magna hogy ne pusztuljon el a folyamat során. De nem tudott magától segítséget kérni – Így néztem volna ki? Ezért tervezték a Nagy Lények úgy a robotot, hogy el tuja rejteni magát, és nem rémítsen halálra mindenkit, aki csak ránéz?

--Csönd?—mondta Makuta. –Semmi fenyegetés? Semmi személyeskedés? Semmi bosszúeskü? Csalódást okozol nekem.

--Ezek egyikére sincs szükségem—válaszolta Mata Nui. Noha csendesen beszélt, szavainak hangja mégis az egész világon visszhangzott. –Sem arra, hogy az erőmet a veled való hasztalan küzdelemben bizonyítsam. Nem kell harcolnunk.

Makuta nyers, fémes hangon kacagott. –Nem, persze, hogy nem kell. Éppenséggel lefeküdhetsz, megadhatod magad és meghalhatsz most rögtön. legalább megkímélnél engem egy pár perces fáradozástól, magadat pedig rengeteg fájdalomtól.— Felemelte jobb karját. –Vagy meggyőzésre van szükséged?

Egy energialöket lőtt ki Makuta páncélkesztyűjéből. Elzúgott Mata Nui feje mellett és belecsapódott a távoli Feketetüske-hegység egyik csúcsába. A borzasztó hőség egy pillanat alatt megolvasztotta a hegyet. Mata Nui érzékeny szenzorai észlelték a távoli Skrall harcosok sikolyait abban a töredékmásodpercben, mielőtt beborította őket a magma.

--Egész nap tudnám ezt csinálni—mondta Makuta. –és a következőn is. Te természetesen felvehetnéd a kesztyűt, és mi ketten romba is dönthetnénk ezt a bolygót. Ami adott egy ötletet.

Makuta újra felemelte karját, és Mata Nui felkészült egy újabb támadásra. De ezúttal Makuta kinyitotta tenyerét és felfelé fordította. –Csatlakozz hozzám—mondta. –Ezekben a testekben elég hatalmunk van, hogy egész univerzumokat tizedeljünk meg. Együtt, uralhatnánk az összes valóságot.

--Olyan sokat tudsz, és mégis oly keveset értesz—mondta Mata Nui. –Ránézel arra testre, amit tőlem loptál, és csak egy pusztítógépezetet látsz, egy fegyvert, amit az ellen fordítasz, aki ellen csak akarsz. Még soha nem gondolkoztál el azon, hogy a Nagy Lények miért készítették olyan erősre? Vagy hogy miért éreztél kényszert arra, hogy elragadd tőlem az irányítását?

--Úgy érted, a „végzeted”?—mondta Makuta savtól csöpögő szavakkal. Igen, mindent tudok a feladatodról – a nagy küldetésedről, hogy újra egyesítsd Spherus Magna három kóbor darabját. Hadd mutassam meg, mit gondolok erről.

Energia lőtt ki Makuta kinyújtott kezéből. Mata Nui vállát érte, megtántorítva őt és nyílást tépve a robot páncéljába.

--Á, értem—mondta Makuta. –Biztos egy régi modellt viselsz. Olcsó anyagok, olcsó kivitelezés – csodálom, hogy hajlandó voltál ebbe egyáltalán bemenni.
--Makuta, hallgass meg!—válaszolta Mata Nui. –Az én végzetem… a tiéd is. Nekünk össze kell dolgoznunk, hogy visszaváltoztassuk Bara Magnát azzá, ami egykor volt.

Makuta tett két ormótlan lépést előre és hátba vágta Mata Nuit. Az óriásrobot, amit az Agorik építettek újjá, összerogyott, estében összelapítva egy egész hegyvonulatot. Makuta megvetéssel a szemeiben állt elesett ellenfele fölött.

--Miért?—Makuta gúnyosan mosolygott. –Mert a Nagy Lények azt mondták? Hol vannak ők? Jöjjenek elő és mondják meg személyesen, mit „kell” tennem.

Borzalmas csönd támadt. Semmi sem moccant a sivatagban, és még a felettük köröző dögevők is abbahagyták rikoltozásukat.

--Ahogy gondoltam—mondta Makuta. –Sorsára hagyták ezt a világot. Neked is ezt kéne tenned, Mata Nui. Nincs itt semmi, amiért harcolhatnál. Vagy az hiszed, ezek a szánalmas parasztok, amik ezt a homokhalmot lakják, fognak rólad legendákat írni és a dicsőségedről énekelni?

Mata Nui felállt. Új teste most jó néhány helyen megrepedt. –Nem a dicsőségért vagyok itt—mondta. –Azért vagyok itt, hogy oly sok hosszú év után igazságot szolgáltassak ezeknek az embereknek.

--Az emberek— mondta Makuta halkan. –Meg vagyok lepve az aggodalomnak ezen az új fokán azok a kis lények iránt, amik odalent futkosnak a homokban. Soha nem tűnt úgy hogy sok figyelmet fordítasz azokra, akik az életben tartásodon dolgoznak. És mégis, itt vagy, és megpróbálsz a Bara Magnaiak hőse lenni.

Makuta rámutatott egy déli irányban fekvő hegyre. Testének szenzorai élőlények százait azonosították, amint abban a sziklában lévő barlangokban rejtőznek. Bevetve robottestének gravitációs erejét, elszakította a hegyet a földtől, leleplezve a Glatoriánt és az Agorit, akik odabent rejtőztek. Ők félelemmel telve néztek fel a fejük fölött lebegő hegyre.

--Elejtsem?—kérdezte Makuta. –Mit gondolsz, mit fognak érezni az „hősük” felől életük utolsó pillanataiban? Szívükben téged átkozva fognak meghalni?

Mata Nui feje a mellére bukott. –Tényleg megtennéd, ugye? Megölnéd az a rengeteg ártatlant, csak hogy bebizonyíts valami beteges elméletet? Őrült vagy.— Felpillantott Makutára. –Az a test nem tesz téged óriássá. Legyél 40 millió láb magas, vagy 100 millió, te még mindig csak egy rovar vagy.

Felemelte mindkét karját, egy dupla energialöketet lőve ellenfelére. –És itt, Bara Magnán—kiáltotta Mata Nui –tudjuk, mit tegyünk a rovarokkal.

§§§

A Makuta irányította test belsejében, egy erőszakos földrengés rázott meg minden földtömeget. Épületek dőltek romba, fák lökődtek a levegőbe, árhullámok csapódtak a partvonalaknak, és számtalan sziget lakosai estek pánikba. Egyszer már átéltek valami ehhez hasonlót, alig több mint 1000 évvel ezelőtt, és azt Nagy Kataklizmának nevezték.

Tahu Takanuva, a Fény Toája mellett állt, amikor a földrengés lecsapott. A rázkódás mindkettejüket ledöntötte a lábáról. Tahu felnézett, csak hogy lásson egy nagy fémtömeget pontosan feléjük zuhanni. Szabadjára eresztette lángok feletti hatalmát, elpárologtatva a szilárd vasat.

--Mi… mi volt ez?—kérdezte Takanuva. –Egy támadás Makutától?

--Nem hinném—mondta Tahu, miközben talpra küzdötte magát. –Azt hiszem, a mi jó öreg ellenségünk belefutott valamibe, ami tudja, hogy kell neki behúzni egyet.

A Tűz Toája felfelé mutatott. A Rahkshit a földrengés úgy szórta szét, mint leveleket a szél. Csak most vergődtek talpra és folytatták útjukat dél felé.

--Elérnek valaha oda, ahová tartanak?—kérdezte Takanuva. –Már napok óta utazunk.

--És közben összeszedjük a Toákat.—emlékeztette Tahu. –Hadd menjenek. Amint megállnak, készen fogunk állni rájuk.

§§§

Mata Nui tudta, hogy villámgyorsan kell cselekednie. A meglepetésszerű támadással súlyos csapást mért Makutára, de egyben azt is elérte, hogy elejtse a hegyet, amit addig felfüggesztve tartott. Vesztegetni való idő híján, Mata Nui kilőtt egy második löketet, porrá omlasztva a zuhanó sziklatömböt, mielőtt az összezúzhatta volna az Agorit és a Glatoriánt.

--Menjetek!—kiáltotta. –Menjetek innen jó messzire!

Odalent, Ackar Raanuhoz fordult. –Tedd, amikt mond. Szedd össze az Agorit és menjetek keletnek, olyan gyorsan, ahogy csak tudtok.Ne vigyetek semmit, csak amire szükségetek van.

--Mi lesz veled?—kérdezte Raanu. –Nem jössz velünk?

Ackar pengéje vörösizzásig hevült. –Azt hiszem, Mata Nui hasznát venné némi segítségnek az ellen a szörny ellen. Ha más nem, lehetek elterelés, talán nyerek neki néhány másodpercet.

--Annál többet is tehetünk—mondta Kiina. –Gresh-nek van egy terve.

Nem tudom, most vajon kíváncsivá tettél, vagy megijesztettél-e—mondta Ackar mosolyogva.

Kiina ránézett Gresh-re, aztán vissza Ackarra. –Mindent egybevéve, öreg barátom, engem kivert a víz.

§§§

Makuta mosolygott.

--Olyan megjósolható—mondta, miközben talpra állt, hogy újra szembenézzen Mata Nuival. –És te mégsem láttad, nemde?

Mata Nui nem válaszolt.

--Nem, hát persze, hogy nem—folytatta Makuta –noha a stratégiám még egy vak aknamászó számára is világos lett volna. Mindössze annyit kell tennem, hogy fenyegetést jelentek a kis hangyafarmod lakóira, hogy kénytelen legyél erőt kifejteni a megmentésükre. Szükségtelen mondanom, több erőm van ebben a formában, mint neked a tiédben. Jóval nagyobb fenyegetést tudok jelenteni rájuk, mint amitől te meg tudod védeni őket.

Makuta lenézett a kárra, amit Mata Nui támadása okozott robottestén. –Ki gondolta volna, hogy ilyen indulat rejtőzik benned, testvér? Úgy tűnik, jogos haragodban elfelejtetted, hogy a te drágálatos Toád és Matoránod énbennem él. Rongálj meg… és megölöd őket.

Mata Nui tudta, hogy Makutának igaza van. Nem tudta anélkül legyőzni ellenfelét, hogy ne kockáztassa a belsejében élő népesség sérülését vagy halálát. De mi a másik lehetőség? Megadni magát, és hagyni, hogy Makuta leigázza ezt a világot, majd később még többet? A Toa és a Matorán nem is egyszer kockáztatta az életét, hogy megállítsa Makuta cselszövéseit. Beleegyeznének abba, aminek most jönnie kell. Legalábbis ez volt az, amivel Mata Nuinak győzködnie kellett magát.

Valami villogni kezdett Mata Nui szemei előtt. A robotba beépített „fejmagasságú kijelző”* volt az. A zöld jelek mutatták Spherus Magna két másik darabjának sebességét és röppályáját, amiket megpróbált Bara Magna felé húzni. Mindkettő kezdett elsodródni az útirányából és több energiára lett volna szükség, hogy visszatérjenek a helyes röppályára. Pontosan ettől tartott: nem volt elég energiája, hogy egymaga teljesítse küldetését.

A zöld fényt villogó vörös váltotta fel. Arra figyelmeztetett, hogy robottestének szerkezeti integritása komoly veszélybe került. Az erő, ami mozgásban tartotta a robotot, lassan elpusztította őt, és a Makuta okozta kár csak súlyosbított a helyzeten. Kevesebb, mint egy órán belül, az egész összetett mechanizmus roncshalommá esik szét, és Makuta győz.

A helyzet súlyos volt.

És egyre csak rosszabbodott.

*: Eredetileg „heads-up display”, azaz HUD.

Hetedik fejezet

Gresh terve egyszerű volt. Mialatt Ackar, Kiina és a többiek a tőlük telhető legjobban elterelik Makuta figyelmét, ő megpróbál a robot számára észrevétlenül elosonni és találni egy befelé vezető utat. Igazság szerint, a Glatoriánok túl kicsik voltak, hogy bármiféle valós fenyegetést jelentsenek a betolakodóra, de Gresh remélte, hogy Thornak lövőiket ízületekre vagy más lehetséges gyenge pontokra összpontosítva legalább képesek lehetnek idegesíteni az ellenséget. Ha egyszer bent van, Gresh biztosíthatná a belépési pontot és a többiek csatlakozhatnának hozzá, összezúzva mindent, amit odabent találnak.

Ezt szem előtt tartva, a Glatorián rohamra indult. Félúton, Kiina leállította az egyik osztagot és Ackar a másikat, mialatt Gresh elkanyarodott nyugat felé. Amint lőtávolba értek, a Glatoriánok elkezdték Thornaxaikat Makuta bal lábának bokaízületére lőni.

—Összpontosítsátok a tüzet!—kiáltotta Ackar. –Célozzatok be egy pontot és üssetek lyukat rajta!

Kiina már ezt csinálta, de nem látta sok jelét a sikernek. Bármiből is készült a robot, kemény volt. Egy robbanó Thornax jókora lyukat tudott robbantani a legtöbb dologba, de ezen a fémen tucatnyi is csak egy karcolást okozott. És ha Makuta észre is vette támadásukat, nem mutatta ennek jelét.

Nos, rendben, gondolta Kiina. Ha minket nem vett észre, talán Gresh-t sem fogja.

Valóban úgy tűnt, hogy így van. Gresh megtette az utat az óriási robot lábáig anélkül, hogy ráléptek, szétlőtték vagy elporlasztották volna. Ami még jobb, talált valamit, ami egy nyílásnak tűnt a végtag oldalában. Most az egyetlen kihívást az jelentheti, hogy be kell rajta hatolnia… és túlélni, bármi is vár rá odabent.

§§§

Makuta nem tett lépéseket, hogy megállítsa Gresh-t és a többieket, noha tudott a létezésükről. Szenzorai érzékelték közeledésüket és kárelhárító rendszerei megfigyelték a Thornax robbanások hatását.

Egyik sem okozott meglepetést. Makuta tudta, hogy Mata Nuinak sikerült valahogyan követőket találnia. Kétségtelenül ők is olyan vakmerőek, mint a Toa és a Matorán, és ugyanúgy vetik magukat a küzdelembe a nevében. Akárcsak Mata Nuinál, ezek a hősallűrök megjósolhatóak voltak. Makutának nem okozott nehézséget két lépéssel előttük járni.

Amint eltervezte Bara Magna megtámadását, mentálisan elrendelte erőinek a mozgósítást a roboton belül. Jelenleg nagyszámú Rahkshi és Skrall harcos állt hadrendben, készen arra, hogy rászabaduljon a sivatagra. Csupán a megfelelő időre vártak.

Ez az idő most volt.

§§§

Gresh talált egy gyenge pontot a nyíláson, amely szemmel láthatólag károsodott valamilyen korábbi behatás miatt. Néhány jól elhelyezett Thornax bejáratot csinálhatna belőle.

Épp az első lövését próbálta becélozni, amikor sziszegő hang hallatszott a nyílás felől. A következő pillanatban pedig elkezdett lassan kinyílni. Gresh ösztönösen fedezéket keresett egy közeli szikla mögött. Amit ezután látott, az megdöbbentő volt.

Páncélos alakok hordája rontott ki a nyíláson. Az első sorokat némileg hüllőszerű teremtmények alkották, amelyek a szivárvány minden színében pompáztak, habár a sárga tűnt köztük a leggyakoribb árnyalatnak. Mindegyikük egy botot hordozott magánál. Közvetlenül mögöttük jöttek a legkülönösebb teremtmények, akiket valaha látott: harcosok hatalmas állkapcsokkal és különös, kígyószerű külső gerincekkel, amiken tüskék sora húzódott. Ezek kardokkal, baltákkal és más kézifegyverekkel voltak felfegyverkezve.

Sziszegve és ordítva, a behatolók átrontottak a homokon. Nekiestek Ackar és Kiina csapatának, megtépázva a megriadt Glatoriánok vonalait. Bara Magna legjobb harcosait elsöpörte a Rahkshi és a Skakdi vadsága.

—Visszavonulás!- kiáltotta Ackar. –Újra kell rendeződnünk!-

Kiina az egyik sárga Rahkshira emelte páraszigonyát és egy erőteljes vízsugarat lőtt ki rá. Hőlátás ikersugarai villantak elő a lény szemeiből, gőzzé változtatva a vizet. Egy pillanatra a felhő eltüntette Kiina szemei elől az ellenségét. Aztán a Rahkshi előszáguldott a felhőből és belévágódott, ledöntve őt a lábáról.

Kiina kábán felemelte szigonyát, hogy megvédje magát. Ám a Rahkshi hősugarai túlságosan felforrósították a fegyvert ahhoz, hogy meg lehessen fogni. Kiina fájdalmas kiáltással ejtette a földre. A Rahkshi visszahúzta botját, hogy bevigye a gyilkos csapást.

Ám hirtelen egy förtelmes reccsenés hallatszott és a Rahkshi feje lerepült. Ackar megragadta Kiina kezét és talpra állította őt. –A kardom útjába került— mondta vigyorogva. –Még egyszer nem fogok ilyet csinálni.—

A Rahkshi páncélozott sisakja a homokba csapódott és egy átfordulással megállt. Egy pillanattal később egy visszataszító csiga mászott elő a belsejéből.

—Mi az ott?!?—kiáltotta Kiina.

Ackar célzott a kardjával és kilőtt egy tűzcsóvát, elhamvasztva a csigát. –Bármi is az… volt az… már nincs többé.—

Kiina épp időben kapta fel a szigonyát, hogy kivédje egy Skakdi támadását. –Tehát azok a fémizék, csupán férgek páncélban?—

Ackar bólintott, miközben a földre döntött egy Rahkshit.

Kiina megvillantott egy farkasszerű vigyort. –Remek. Akkor nem kell aggódnom a takarítás miatt, amikor darabokra töröm őket.—

§§§

Gresh nem tudott dönteni egy pillanatig. Menjen és segítsen a barátainak, vagy pedig használja ki az alkalmat, hogy bejuthasson a Makuta robot belsejébe? Aztán rájött, hogy egyáltalán nem volt választása. Kiina és Ackar a világ megmentését helyeznék előbbre. Neki volt egy lehetősége, hogy megtegye, és nem állt szándékában elpocsékolni.

Elindult a nyitott csapóajtó felé, aztán rögtön meg is állt. További alakok jöttek ki belőle. Gresh harckészültségbe helyezte magát.

Az első két napfényre kilépő egy harcos volt vörös páncélban és egy másik, fehérben és aranyban.

Gresh egy ciklonnal üdvözölte őket, amitől azok nekicsapódtak a falnak. Ám mielőtt folytatni tudta volna, egy fénycsóva elvakította őt. Megtántorodott, próbálva visszanyerni a látását a bizonyosan közelgő támadás előtt.

—Kicsoda ez?—kérdezte egy hang. –Nem úgy néz ki, mint Makuta egyik teremtménye.—

—Talán Makutának már itt is vannak ügynökei,— válaszolta egy másik hang. –Intézd el. Nincs vesztegetni való időnk.—

—Várjatok!— kiáltotta Gresh. –Nem vagyok Makuta barátja. Azt hittem, ti vagytok azok!—

A ragyogás most már kezdett elhalványulni és Gresh ki tudta venni a harcosok tucatjainak alakját, amint előözönlenek a nyílásból. Az egyik odajött és megragadta a karját.

—Szóval azok a te barátaid ott? Akik a Rahkshikkal küzdenek?—

—Igen,— válaszolta Gresh. –De mi az a Rahkshi?—

—Ahonnan én jövök, ott „Makuta fiainak” hívjuk őket—mondta Tahu. –Gyilkosok… és a barátaid nagyobb bajban vannak, mint gondolnák.—

Visszafordult a harcosokhoz, akik mögötte álltak. –Menjünk. Ezeknek az embereknek a segítségünkre van szüksége.—A válla felett átnézett Gresh-re. –Jössz?—

—Én befelé megyek.—válaszolta a Glatorián. –Meg kell állítanom ezt a Makutát.—

A fehér és arany harcos, Takanuva, felnevetett. Semmi vidámság nem volt a hangjában. –Mit gondolsz, mi mit próbáltunk tenni hónapokon keresztül? Semmi hasznosat nem tudsz odabent csinálni—csupán megöleted magadat. Szóval maradj itt, vagy harcolj velünk.—

—Akkor veletek vagyok—válaszolta Gresh, máris rohanva a csatába. –Rajta!—

—Lelkes a fiú, nemde?—kérdezte Takanuva, nem sokkal lemaradva.

—Aha—kuncogott Tahu. –Terád emlékeztet.—

Takanuva felnevetett. –Gondolom, ilyen lehettem régen, nem igaz?—mondta, visszanézve Tahura. Aztán hirtelen megtorpant.

Tahu nem mozdult. Ott állt a semmi közepén, egyenesen előre meredve, mintha transzban lenne. Takanuva visszarohant hozzá és elkezdte rázni a tűz Toáját.

—Hé, Tahu!—mondta. –MI a baj? Gyerünk, beszélj hozzám!—

De Tahu nem hallotta őt.

§§§

Stronius egy magaslat tetejéről figyelte az alanti csatát. Egykoron a legelitebb Skrall harcosok egyike volt. A törzse átvette az uralmat Roxtus városa felett, és már Bara Magna összes falvát fenyegette. Tuma vezetése alatt, és az Agori áruló segítségével, a sivatag már majdnem az övék volt.

Aztán a sors tréfát űzött a Skrallal. Egy Mata Nui nevezetű harcos jelent meg a bolygón. Összetrombitálta a falvakat a Skrall ellen és legyőzte Tumát. Egy párbajban! Az ezt követő csatában pedig a Skrall megtört és elmenekült a városból. Nagy részük szétszóródott a hegyek közé és a sivatagba. Stroniusnak csupán néhány harcost sikerült összeszednie a bosszúálláshoz. De ennyi elég is lesz.

A távolban látta a két óriásrobotot harcolni. Nem tudta, hogy kik ők, és nem is érdekelte. Ő Mata Nuit akarta, de azt a szánalmas sivatagi patkányt sehol sem lehetett látni. Ám a barátai – Ackar, Kiina és a többiek – épp javában harcoltak az életükért. Az a fajta összecsapás volt, ami mindkét irányba eldőlhetett, és épp az a fajta helyzet, amit Stronius ki tudott használni.

Rejtőzzön csak Mata Nui, ahol csak akar, gondolta Stronius. Elküldöm a Skralljaimat, hogy segítsék a megszállókat, és kiirtsák a Glatoriánt. Aztán élheti az életét, tudván, hogy a barátai meghaltak érte.

—Gyerünk!—kiáltott oda harcosainak. –Támadás! A bosszúnk a mai nappal kezdetét veszi!

Nyolcadik fejezet

Tahu egy lávamezőn állt. A hely ismerősnek tűnt, de nem lehetett… hát persze, most már rájött. Visszakerült Ta-Wahiba, a láng és a magma régiójába, ahol több mint egy évvel ezelőtt járt először. Itt kezdte meg küldetését, hogy felkutassa a Hatalom Kanohi Maszkjait, és itt kezdődött meg Makuta elleni csatája.

Egy maszk lebegett előtte a levegőben, de… várjunk, ez nem lehet igaz. Nem pusztán egy egyszerű Kanohi volt az, amit látott, hanem maga az Élet Maszkja. Hogy lehetséges ez?

Az Élet Maszkja soha nem volt ezen a szigeten, gondolta Tahu. Egy teljesen másik helyen volt, és nem az én csapatom találta meg. Más hősök teljesítménye volt az. Szóval, miért látom itt, ahol tudom, hogy nem lenne lehetséges lennie?

Egy hang jött ki a maszkból, noha annak „szája” mozdulatlan maradt. Tahu egyszerűen az elméjében hallotta a szavakat.

Azt látod, amit látnod kell, mondta a maszk. Egy üzenetet elküldtek, egy üzenetet fogadtak. Most át kell adnom a tudást neked.

—Tehát ez az. Egy illúzióban vagyok,— mondta Tahu. –Hallom magam beszélni, de igazából egyáltalán meg sem szólalok, ugye? Ez az egész itt zajlik a fejemben. Ez Makuta egyik trükkje, és én el fogom...—

Hangok és színek robbanása szakította őt félbe. Egyszerre milliárdnyi kép száguldott át Tahu elméjén. Látta az univerzumát, ismerős és ismeretlen lényeket, kalandokat, amikben még nem vett részt, mégis tudta, meg kellett, hogy történjenek. Abban a pillanattöredékben, biztosabb volt benne, mint bármiben valaha, hogy nem trükk volt az, amit megtapasztalt.

Makuta hordái megállíthatatlanok, mondta a maszk. A Glatorián és az Agori el fog bukni.

—Kösz az inspirációt,— válaszolta Tahu. –Nos, én nem azért mentem keresztül mindazon, amin keresztülmentem – a harcon Makutával, az energizált protodermisz fürdőn, ami Toa Nuvává változtatott, vagy száz csatán, amiben majdnem otthagytam a fogam – hogy most feladjam.

Igen, egy Toa Nuva, mondta csendesen a maszk. Hogy megtedd, amit kell, azzá kell lenned, ami voltál. A Nuvává válás nagy erőt adott neked, de ez nem engedhető, hogy megmaradjon.

—Micsoda? Mit akarsz…— kezdte Tahu.

De már túl késő volt. Az Élet Maszkjának ereje átömlött rajta, semmissé téve azt, amit az energizált protodermisz tett vele hónapokkal ezelőtt. Teste, maszkja és páncélja megváltozott, visszatérve abba az alakjukba, amit teremtésük idején vettek fel. Tahu már érezte is, ahogy elemi erői meggyöngülnek a változás hatására.

--Mit tettél?!—őrjöngött. –Életem csatája, és te megkurtítod az erőmet?—

Nem a te dolgod megkérdőjelezni az Élet útjait, válaszolta a maszk. A Nagy Lények elterveztek sokat, de nem mindent. Tudták, egy nap egy heveny fertőzés fenyegetheti a robotjukat, és egy Toát szántak arra, hogy megállítsa. Hogy megtehesse, átadták nekem a tudást, amivel létrehozhatok egy arany Toa páncélzatot.

--Egyszer viseltem egy arany maszkot,-- mondta Tahu, még mindig keserűen a maszk tettei miatt. –Erős volt, de nem volt képes arra, amit te állítasz.—

Egy gyertya volt csupán egy máglyához képest, mondta a maszk. Megteremthetem a páncélt, de figyelmeztetlek—csupán egyszer használható, és nincs megmondhatója, mit fog ez a használat tenni veled, Tahu.

A tűz Toája úgy érezte, hogy a világ egy pillanatra megfordul körülötte. Aztán újra ott volt Bara Magna sivatagában, miközben Takanuva ordibált vele.

--Tahu! Ébredj fel!—kiabálta a fény Toája.

Tahu finoman eltolta őt magától. –Jól… jól vagyok.—

--Nem,—mondta Takanuva. –Nem, nem vagy. Tahu, már nem vagy többé Toa Nuva. Te… megváltoztál.—

Tahu felnyúlt és megtapogatta maszkját és páncélját. Ezek szerint mégsem csak egy illúzió volt. Az Élet Maszkja tényleg visszaváltoztatta egy évvel ezelőtti alakjába. A Védelem Maszkjával többé nem volt képes saját magán kívül másokat is megvédeni, és tűz fölötti hatalma sem volt elég, hogy megállítsa a hadsereget, amit Makuta összeállított.

--Az az átkozott maszk,— mondta Tahu, alig kontrollált dühvel a hangjában. –Tönkretett engem.—

Takanuva elszakította tekintetét az átalakított Tahu különös látványától. Valami történt fölöttük. Arany fénypászmák elő a két óriásrobot egyikéből. Ahol csak megérintették a homokot, az aranypáncél egy darabja formálódott meg. Takanuva nézte, ahogy öt szegmense alakot ölt, amit egy hatodik követett, Tahu Védelem Maszkjának alakjában.

Tahu és Takanuva előrerohant, mindketten megragadva egy-egy darabot. DE mielőtrt összegyűjthették volna a többit, a két robot közül a nagyobbik egy energianyalábot hajított le rájuk. Az hatalmas robbanással csapódott be, szétszórva a két Toát és a páncél maradék darabjait.

Beletelt néhány pillanatba, hogy Takanuva összeszedje magát. Felemelte fejét a földről. Az újonnan formálódott kráter mögött észrevett egy sárga páncélos Rahkshit, amint épp felszedi a páncél egyik darabját.

--Tahu? Az a páncél tényleg nagyon fontos volt?—kérdezte Takanuva.

--Igen,-- mondta Tahu.

Akkor azt hiszem, van egy kis problémánk.

§§§

¬Több száz yardnyival arrébb, Gresh egy irányított forgószéllel a levegőbe röpített féltucatnyi Rahkshit. Épp Ackar segítségére sietett volna, amikor valami közvetlenül előtte a földbe csapódott. Megpördült, újabb támadásra gondolván, de nem volt ellenség a közelben.

Letekintve látta, hogy a lövedék egy aranypáncél egy darabja volt, jelenleg félig homokba temetődve. Gresh lenyúlt és felvette.

Micsoda ez? És honnan jött?

Nem volt idő ezen elmélkedni. Egy kétfejű baltával felszerelkezett Skakdi harcos rontott felé. Gresh a hátizsákjába gyömöszölte a páncéldarabot. Lesz elég ideje aggódni miatta, amikor ennek a csatának már vége.

§§§

Nektann mosolygott, ahogy Glatorián ellenfele a porba hullt. Ezek a sivataglakók jó harcosok voltak, de nem értek fel egy Skakdi hadúrhoz.

Máris azon gondolkozott, hogy ennek a homokhalomnak melyik szegletét kérje uradalmul, ha egyszer megnyerték ezt a háborút. Ez itt nem tűnt túl vonzó helynek, noha nem volt sokkal rosszabb, mint Zakaz szigete, ahonnan származott. De mégis, remélte, hogy vannak más területek, talán fent északon, egy kicsit több szemmel látható erőforrással. Hódítani jó móka volt, de hódítani napokig víz nélkül nem volt az.

Nem messze, egy Rahkshit épp legyőzött egy harcos és két falusi. Nektann ösztönei először azt mondták, hogy hagyja a páncélos teremtményt meghalni. Jó pár Skakdi pusztult el az évek során a Rahkshi kezeitől. Aztán emlékeztette magát, hogy szövetséget kötött azokkal a förtelmes lényekkel. Nem lenne értelme feldühíteni Makutát azzal, hogy nem tartja tiszteletben a megállapodásukat.

Félrelökve az Agorit, akik megpróbálták megállítani, Nektann megindult a meggyötört Rahkshi felé. Félúton volt, amikor elbotlott valamiben. Lenézve meglátta egy aranypáncél egy darabját. Kétségtelenül az utolsó maradványa az egyik bolondnak, aki ellenállt Makuta seregének. Nektann felkapta a darabot – végtére is, egykori tulajdonosa bajosan venné további hasznát, és talán érhet valamit. Úgy tűnt, ez a csata amúgy is túl rövidnek bizonyul az ő ízlésének, szóval akár össze is szedhet némi zsákmányt, csak hogy kifizetődjön ez az egész.

§§§

A harc fölé tornyosulva, Mata Nui és Makuta csillagokként ragyogtak, ahogy egymással küzdve minden energiájukat kimerítették. Mata Nuinak sikerült némi járulékos kárt okoznia, de a harc nyilvánvalóan nem az ő kedve szerint alakult. Makuta javára szólt mérete, ereje, nagyobb energiatartalékai, és puszta brutalitása. Csupán jogos haragja és a tudat, hogy mi történhet, ha elbukik, tartotta talpon Mata Nuit.

--Nem tudom, mire szolgált ez a fényjáték—mondta Makuta, meghátrálásra kényszerítve Mata Nuit. –Azt remélted, megvilágíthatod az utat a homokon a Toáidnak? Ó igen, láttam, ahogy üldözőbe veszik a Rahkshijaimat. Gali és Pohatu máris elpusztítottak egy fél légiót. Ne felejtsek el példát statuálni azzal a kettővel.—

--Azt hitted, lemészárolhatod ennek a bolygónak a lakóit—köpte Mata Nui. –De nem fogják megadni neked magukat, ahogy a Matorán és a Toa sem tette.—

--És nézd csak meg, milyen jól bevált ez nekik— vitt be egy ütést Makuta, megrepesztve Mata Nui mellpáncélját.

Mata Nui kilőtt egy tiszta energialöketet, ugyanoda, ahova ezelőtt betalált. Makuta felmordult, ahogy áramkörei összeolvadtak. Műszerei jelezték, hogy egy olvadt protodermisz-csővezeték törése meghibásodások hullámát indította el a rendszereiben. Visorak pókok lettek kirendelve, hogy megpróbálják mérsékelni a kárt.

--Túlságosan is ráhagyod magad a követőid bátorságára és lelkierejére, testvér—mondta Makuta fenyegetően. –Még itt is, a választott hazádban, holdkóros bolondokat gyűjtesz magad köré, akik azt hiszik, meg tudod menteni őket.—

Makuta leengedte jobb karját, tenyerével az alanti csata színhelyére célozva. Mata Nui látta az energiát a keze köré összegyűlni. De ez nem az a fajta volt, amit eddig hajigált. Nem, ez valami rosszabb volt, elementáris természettel és elborzasztó potenciállal a pusztításra.

Gravitáció, ébredt rá Mata Nui. A gravitáció erejét fogja rászabadítani Bara Magnára.

Makuta vörös szemei győzedelmesen ragyogtak. –Érted már, ugye? A gravitációs erő egyetlen löketétől ez a bolygó önmagába omlik, elpusztítva rajta mindent és mindenkit. Én túlélem… talán még te is… de mindenki más emlék lesz csupán.—

--Ezt nem teheted! A következmények…--

--Már régen befejeztem a következményekkel való törődést. Az ilyen aggodalmak a gyengéknek valók, és én erős vagyok, Mata Nui. Az erő jogán, magamévá tettem az univerzumodat – és most magamévá teszem ezt az univerzumot is, itt és most!—

Energiahullámok törtek elő Makuta kezéből, egy bolygógyilkos erő, amit nem lehet megállítani…
A fentiek kizárólag a saját véleményemet és mesterséges szinezéket tartalmaznak. Kivéve, ahol nem.

Eladó készleteim: http://www.bricklink.com/store.asp?p=wertuias
Avatar
wertuias
 
Hozzászólások: 333
Csatlakozott: 2008. aug. 9. 16:11

Az utazás vége - FÉLKÉSZ

HozzászólásSzerző: wertuias » 2010. márc. 17. 16:50

Az utazás vége
Írta Greg Farsthey

Prológus

Több, mint 100 000 évvel ezelőtt...
Angonce céltudatosan haladt egy üres kőfal felé kamrája hátsó részében. Ahogy a magas, szikár alak közeledett, a falat alkotó téglák megpuhultak és megváltoztak, egy nyílást formálva. Ő az új ablakon át kitekintett a hegyekre és az alanti erdőre, és sötét szemeiben szomorúság és bánat ült.

Azelőtt gyakran üldögélt itt Spherus Magna szépségén elmélkedve. Bara Magna déli sivatagától kezdve a nagy északi erdőségig, ez a lenyűgöző kilátások és végtelen tudományos lehetőségek helye volt. Angonce élete legjavát azzal töltötte, hogy felfedezze rejtélyeit, és remélte, még több évet tölthet a felkutatásukkal.

De most úgy tűnt, hogy ez nem így lesz. Elvégzett minden tesztet, amit csak kigondolhatott, és újra meg újra leellenőrizte felfedezéseit. Mindegyikből ugyanaz jött ki: Spherus Magna pusztulásra van ítélve.

Hogyan jutottunk idáig?, tűnődött Angonce, Hogy hagyhattuk eddig fajulni a dolgokat?

Ő, testvérei és nővérei tudósok voltak. Elméleteik, felfedezéseik és találmányaik sokféleképpen formálták át a bolygót és változtatták meg lakosai, az Agorik életét.
Hálából, már réges-régen Spherus Magna uralkodóinak nyilvánították őket. Az Agori úgy hívta őket: Nagy Lények.

De egy világ vezetésének ügyei—viták eldöntése, a gazdaság menedzselése, foglalkozás a védelmi kérdésekkel, aggódás az élelem- és felszerelés-készletek miatt—mindezt a Nagy Lények figyelemelterelőnek találták. Ők építeni, vizsgálódni, feltalálni akartak, nem felügyelni, ítélkezni és szabályokat hozni. Tisztában voltak vele, hogy ezek létfontosságú kötelességek, de jobb, ha valaki más végzi el őket.

És így, a Nagy Lények azt tették, amit mindig, amikor problémával találkoztak: megteremtették rá a megoldást.

A Nagy Lények kiválasztottak hat harcost, egyet-egyet mindegyik faluból, és felruházták őket az erővel, hogy irányítsanak egy-egy elemet: a tüzet, a jeget, a vizet, a növényi életet, a sziklát és a homokot. Maguknak a harcosoknak megváltoztatták testi kémiájukat, közelebb hozva mindannyiukat az eggyéváláshoz a saját elemükkel. Végül, átadták nekik újonnan készített Elemi Lord fegyvereiket és páncéljaikat, olyanná téve őket, mintha a világ természeti erőinek jelképei lennének.

A Nagy Lények még egy dologgal megajándékozták az Elemi Lordokat: az uralkodás felelősségével az Agorik hat törzse fölött. Napról napra vállalják a kötelességeket, amiket a Nagy Lények annyira megvetettek, és cserébe megengedik nekik, hogy zavartalanul uralkodhassanak.

Az első hibánk, gondolta Angonce, Bár távolról sem az utolsó.

Elfordult az ablaktól, ami azonnal szilárd fallá alakult vissza. Itt volt az idő szembenézni az igazsággal. Előbb vagy utóbb, a bölcsesség bármelyik keresője szembe találja magát egy kísérlettel, ami rosszul sült el. Ha ez történik, a legjobb, amit tehetünk, az, hogy tanulunk belőle és továbblépünk. Természetesen, a kísérlet minden eredményét el kell pusztítani, hogy megelőzzünk minden előre nem látható kárt, ami a kísérletből fakad.

Az Elemi Lordok egy olyan kísérlet volt, ami rettenetesen rosszul sült el. A Nagy Lényeknek most el kell szabadítaniuk egy új találmányt, hogy elpusztítsák a régit.

Angonce elhagyta a kamrát és lement egy hosszú folyosón, elhagyva egy lezárt ajtót. Tudta, hogy mögötte Heremus és a többiek az utolsó simításokat végzik a végső fegyveren, amit az Elemi Lordok ellen használnak majd. Nem vágyott rá, hogy tanúja legyen ennek. Úgy érezte, inkább a remény látomására van szükség, valamire, ami a szebb holnapokról beszél, és nem a ma tragédiáiról.

Elhagyva ez erődöt, egy tisztásra jutott—és ott volt. Már több millió lábnyi magasan, az előtte álló óriás volt Spherus Magna utolsó, legjobb reménye. Heremus azt mondta, ha ez nem is tudja magával vinni a bolygó fizikai szívét, legalább el tudja vinni eme egykor gyönyörű világ nagy szellemét.

Angonce kedvelte ezt a gondolatot. Amikor eljött az idő, hogy nevet adjanak ennek az új alkotásnak, pontosan tudta, mit fog választani. A programnyelvet használva, ami irányította ezt az óriást, úgy keresztelte: Mata Nui.

A Nagy Szellem.


Első fejezet

Egy magányos alak állt egy ősi erőd előtt. Utazása hosszú volt és rejtett veszélyekkel teli. Most úgy tűnt, mintha hirtelen, és nagyon frusztráló véget ért volna.

A szerkezetnek előtte nem volt látható ajtaja vagy ablakai. Nem volt jele, hogy bárki élne vagy élt volna benne évek óta. Azonban egy Agori friss lábnyomai a közelben azt mondták, ez lehet az a hely. Bizonyos volt benne, hogy a válaszok, amiket keres, odabent vannak. Abban sokkal kevésbé, hogyan jusson hozzájuk.

A neve Mata Nui volt. Egyszer, csupán merő hónapokkal ezelőtt, lenyúlhatott volna az égből és letéphette volna tetőt az épületről. Érzékelők komplex sorai határozhatták volna meg az Agori vagy bármilyen másik személy vagy tárgy helyzetét, amit egy világnyi távolságból keresett. Egyetlen lépéssel sok kiónyi utat tehetett meg.

Úgy érezte, ez egy egész élettel ezelőtt volt. Akkor elméje és szelleme még a mérnöki tudományok csodájában élt, ami vagy 40 millió láb magasra tornyosult a levegőben. Ám kíűzték abból a testből és száműzték Bara Magna sivatagi világára. Ha nincs az Élet Maszkjának ereje, amit viselt, most még teste sem lehetne. Még így is, csak kicsit több, mint hét láb magas volt, sebezhető a fájdalommal, éhséggel és szomjazással szemben, és elvágva a hatalomtól, hogy világokat rengessen meg.

Hét láb magas, tűnődött Mata Nui, tényleg utálok alacsony lenni.

Bara Magna több értelemben is meglepetés volt Mata Nuinak. Barátokra lelt az itt élő Glatoriánok és Agorik között. Bevonták küzdelmükbe a fosztogató Skrall és csontvadászok ellen. Még arra is talált bizonyítékot, hogy alkotói, a Nagy Lények valaha ez a homokot tapodták.

A bizonyíték része volt az az érme, amit egy Agori guberáló, Berix talált. Olyan fémből készült, amit, mint mondták, északon bányásztak, és a mintázat az érme fején megegyezett azzal, ami a Skrall pajzson található. Első látásra úgy festett, mint egy csomó összekötött vonal. Ám ahogy Mata Nui egyre többet tudott meg erről a bolygóról, különösen a Nagy Lényekről és az alkotásaikról, rájött, hogy a mintázat sokkal több volt, mint dekoráció. Ez nem csak műalkotás vagy valami absztrakt fogalom jelképe volt. Ez egy térkép volt.

De vajon, tűnődött, minek a térképe?

A válasz egy Crotesius nevű Agori szívessége folytán érkezett meg, aki elmondta, hogy egy kudarcba fulladt expedíció tagja volt, ami észak felé indult felkutatni az "Útvesztő Völgyét". Anélkül tértek vissza, hogy megtalálták volna, de egyik társuk, Tardok, újra elment, hogy folytassa a kutatást. Mata Nui elhatározta, hogy megkeresi a völgyet és kideríti, mi lehet az útvesztő szívében.

Most ez a küldetés ide hozta őt: egy ajtók nélküli erődhöz egy óriási kőlabirintus közepén. Hetekig tartó utazás és sok-sok veszély után, újabb rejtéllyel szembesült, egyszerű megoldás nélkül.

--A Nagy Lényekre, elegem van ezekből,-- dörmögte Mata Nui. Hangja visszhangot vert a völgyet körülvevő csúcsokon.

Hihetetlen, de a válasz megérkezett. A szavak az erődből jöttek, bár senkinek nem volt jele, aki kimondhatta volna őket. Suttogásként úsztak át lavegőn, olyan halkan, hogy kis híján elnyomta őket a szellő susogása.

--Mit keresel?--

Mata Nui tett két gyors lépést előre és felnézett az erődre. --Bejáratot.-- mondta.

Hosszú csönd lett. Aztán a hang megismételte: --Mit keresel?--

--Be szeretnék menni,-- válaszolta sokkal hangosabban Mata Nui. --de nem látok rá módot, hogy megtegyem.--

Ez alkalommal a hang nem habozott felelni.

--Mit keresel? Mi a terhed? Mi hoz neked életet, és halált?--

Tehát nem kérdéseket tesz fel, gondolta Mata Nui, hanem rejtvényekkel zavar össze. Ez az erőd, és az útvesztő, ami körülveszi, úgy van tervezve, hogy távol tartson mindenkit, aki önös érdekből használná a Nagy Lények hatalmát. Tehát ha itt nem adok helyes választ...

Megengedte magának, hogy eltűnödjön azon, vajon Tarduk eljuthatott-e idáig, és ha igen, rossz választ adott-e? És akkor, mi van? Felállítottak-e a Nagy Lények csapdákat, hogy elpusztítsák a lehetséges betolakodókat? Tényleg ilyen könyörtelenek lettek volna alkotói?

Mit keresek? Ez egy nagyon jó kérdés, ismerte be. Amikor először Bara Magnára jöttem, mindössze ki akartam innen jutni és megmenteni a népemet ellenségem, Makuta gonoszságától. Nem tudtam, hogy az eredetem ehhez a helyhez kötődik. Nem tudtam, hogy itt olyan kérdésekre találhatok választ, amiket soha nem tettem fel.

Mata Nui leült földre és rámeredt az erőd kőfalára. Sok gondolatra lesz szüksége, hogy választ adhasson erre a kérdésre.

§§§

--Hol lehet?-- kérdezte Kiina. Épp Bara Magna sivatagának dűnéi között állt, szemeit az északi hegységekre szegezte. --Mostanra vissza kellett volna térnie.--

Mellette Ackar bólintott. --Talán. De nem tudjuk, milyen messzire kellett utaznia, vagy hogy mit találhatott.--

--Vagy hogy mi találhatta meg őt,-- tette hozzá mogorván Kiina. --Vele kellett volna maradnunk, nem számít, mit mondott.--

Ők ketten harcosok voltak, és Mata Nui legközelebbi barátai. Segített nekik megszabadítani a falvaikat a Skrall fenyegetésétől, de nem maradt itt megvárni a köszöneteket. Röviddel azután, hogy a falvak megegyeztek, hogy egy óriásvárossá egyesülnek, Mata Nui elindult, hogy lenyomozza Berix érméjének eredetét. Ackar és Kiina, kiegészítve egy másik harcossal, Gresh-sel és Berixxel vele tartott.

Az út telve volt veszélyekkel, a harcok pedig ádázak voltak. Miután Berix súlyosan megsérült, Mata Nui ragaszkodott hozzá, hogy a többiek forduljanak meg és térjenek vissza a sivatagba. Ackar azzal érvelt, hogy Mata Nuinak túl veszélyes egyedül folytatnia az utat, de ő hajthatatlan maradt.

--Nem, barátaim,-- mondta. --Rátok itt van szükség, a népeteknél. A visszautat magamnak kell majd megtalálnom.--

Most már hetek óta, hogy nyomát sem látták. Ackar ugyanazt az aggodalmat érezte, mint Kiina, de nem látott rá okot, hogy még jobban elrontsa a kedvét.

--Hinnünk kell benne, hogy tudja, mit csinál. Nem ez az első alkalom, hogy egymaga megy el,-- emlékeztette. --Legutóbb, ez mentette meg az életedet.--

--Rendben,-- mondta Kiina. --Szóval tartozok neki... és én mindig megadom a tartozásaimat. Veled vagy nélküled, én utána megyek.--

Ackar tudta, van néhány dolog Bara Magnán, amivel senki sem vitatkozhat: egy felbőszült Skopio, egy éhes scarabax bogár raj, és Kiina, mikor elhatározta magát.

Mellette, eljött a pont, ahonnan Mata Nui igaz barátjának lenni nem jelentette, hogy minden esetben tiszteletben tartották a kívánságait.

--Oké,-- mondta. --Beszerzem a készleteket. Te találd meg Gresht. Ő is velünk akar majd jönni.--

Ackar félig elfordult, de Kiina kinyúlt, hogy megállítsa őt. Amikor visszafordult, valódi félelmet látott a szemeiben.

--Úgy gondolod, jól van?-- kérdezte. --Úgy értem, nem képes... tudod... képes rá?--

--Ha bárki vissza tud jönni azokból a hegyekből egy darabban, az Mata Nui.-- válaszolta Ackar. --Szóval tegyünk róla, hogy ott legyünk üdvözölni őt.--

§§§

Mata Nui már órák óta bámulta az erőd kőfalát, fejében forgatva a kérdéseket. Továbblépett onnan, hogy meg próbálja jósolni a helyes választ az elsőre, és inkább a másodikra koncentrált.

Mi a terhem?

Ez könnyű volt: elhagyott egy univerzumot, tele olyan lényekkel, akik tőle függtek. A Toa és a Matorán hajlandó lenne feláldozni az életét érte. Az ő gondatlansága tette lehetővé, hogy a gonosz bitorolja az uralmat az otthona fölött és sodorjon veszélybe minden ott élőt. Most itt volt Bara Magnán, bármiféle támpont nélkül arra nézve, hogy tehetné újra rendbe a dolgokat; odáig süllyedve, hogy őrjítő rejtvényeket próbáljon megfejteni. Ez már több volt, mint frusztráló. A kötelessége az, hogy megmentse a népét, és ő meg közben az idejét pazarolja ilyen—

Várjunk csak, gondolta. Kötelesség... a kötelesség az, ami hajt engem, a felelősség, amit az univerzumom népe iránt érzek. A kötelesség a terhem!

Hirtelen minden világossá vált. A Nagy Lények megtanítottak neki három --erényt--, ami szerint neki és a Matoránnak, akit védelmezett, élnie kellett. Ezek voltak az egység, a kötelesség és a végzet. Ha a válasz a második kérdésre a kötelesség volt, akkor talán...

Mata Nui felállt. --Amit, keresek, az... az egység!-- kiáltotta.

--Mi a terhed?-- kérdezte a rejtélyes hang.

--Kötelesség.-- válaszolta Mata Nui.

--Mi hoz neked életet, és halált?--

Ugyanaz, ami minden és mindenki másnak is, gondolta Mata Nui. --Végzet,-- mondta.

Úgy tűnt, az erőd közepének kőkockái a szeme láttára puhulnak meg és olvadnak össze. Úgy nyolc láb magas, négyzetforma nyílás jelent meg az épület alapjánál. Aztán a kő újra kővé vált, és a kapu most már a helyén állt.

Mata Nui rápillantott Clickre, a scarabax bogárra, akivel Bara Magnára érkezése során ismerkedett össze. Most a vállán ült, de jelen pillanatban nem tűnt túl boldognak emiatt.

--Úgy néz ki, mint egy meghívás,-- mondta Mata Nui. --Mit gondolsz?--

A bogár, nemtetszése biztos jeleként, dühösen csattogtatta rágóit.

--Gondoltam, hogy ezt fogod mondani,-- válaszolta Mata Nui. --Nos, sajnálom, öreg barátom, de nem azért tettük meg ezt a hosszú utat, hogy idekint álldogálljunk.--

Mata Nui belépett a toronyba. Félig-meddig arra számított, hogy egy másik labirintus lesz idebent, de pont az ellenkezője volt igaz. Egy lefelé vezető lépcsősor várt rá, de más kijárat nem volt. Készenlétben tartva kardját, leereszkedett a lépcsőn.

Úgy tűnt, napokig haladtak lefelé, kanyarogva körbe és körbe, vég nélkül. Aztán Mata Nui elkezdte érezni a hőt, aminek egy elsöprő hulláma majdnem ledöntötte őt a lábáról. Rosszabbodott, ahogy mélyebbre ért, de ő eltökélten foltatta útját. Végtére is, nem volt már választása.

Amikor végre elérte a lépcső alját, kellett neki egy pillanat, hogy befogadhassa a hihetetlen látványt. Egy hatalmas kamra nyúlt el előtte, mindenféle berendezés nélkül. A padló közepén egy lávamedence volt, forrva, bugyborékolva és vörösen izzva.

És fölötte, fejjel lefelé és megláncolva, ott lógott Tarduk.

Második fejezet

--Se... gíts...-- krákogta az Agori.

--Tarts ki,-- mondta Mata Nui. Tett néhány lépést hátra, futásnak eredt, és Tarduk felé vetette magát. Belekapaszkodott a láncba, és a lendülete elvitte őt és az Agorit a láva fölül. Amikor már majdnem elérték a szemközti falat, Mata Nui széthasította a láncszemeket a kardjával. A lánc elpattant, és ő meg Tarduk a kőpadlóra zuhantak.

--Nem hiszem... nem hiszem el, hogy megcsináltad,-- zihálta Tarduk. --Azt hittem, megsülök.--

--Mi ez a hely?-- kérdezte Mata Nui, aki már felállt, és épp Tarduknak segített ugyanezt tenni.

--Nem hiszem, hogy elhinnéd, ha elmondanám,-- válaszolta az Agori. --De ezt elhiheted: ki kell jutnunk innen, most!--

--Te menj csak,-- mondta Mata Nui. --Én válaszokért jöttem ide, és meg fogom szerezni őket.--

Egy heves remegés rázta meg a kamrát. Lávacseppek lövelltek fel a medencéből, a kőpadlóra záporozva és átégetve magukat a sziklán.

--Az egyetlen válasz, amit itt szerezhetsz, hogy mi történik a halál után,-- mondta Tarduk, aki már az ajtó felé futott. --Gyere!--

Mata Nuinak egy pillanatra földbe gyökerezett a lába. Olyan sok mindenen átment, hogy elérje ezt a helyet, és most el kell innen menekülnie? De Tarduknak igaza volt, itt valami nagyon rossz volt készülőben. A kövek körös-körül megolvadtak, de nem a hőtől. Nem, a szerkezet a szeme láttára változott meg, átalakulva valami mássá. Ha nem tűnik el innen, méghozzá gyorsan, csapdába eshet idelent—így hát futott.

Tarduk, már félúton tartott felfelé a lépcsőkön. Amikor elérte a tetejét, kirohant az ajtón és felmászott a sziklákon. Mata Nui nem sokkal lemaradva követte. Mindketten megfordultak, hogy lássák, amint az egész torony megolvad, mint egy jégtömb a napon.

--Hihetetlen,-- mondta Tarduk.

Mata Nui nem szólt semmit. Tekintetét az előtte feltáruló jelenetre szegezte. Valami kiemelkedett a torony alatti földből, maga a torony pedig szétcsúszott, mintha csak helyet csinálna neki. Az első dolog, amit láttak, az olvadt láva volt, amit gyorsan követett valami, ami úgy festett, mintha egy egész hegy akarná felnyomni magát a föld alól. Tiszteletet parancsoló látvány volt—egy igazi tűzhányó, ami pillanatok alatt született meg.

--A hihetetlen erre nem kifejezés,--morogta Mata Nui. --Ez lehetetlen.--

Tarduk rámutatott a lávafolyóra, ami lassan folydogált ki a kráterből. --Nekem elég lehetségesnek tűnik. De mi okozhatta?--

Mata Nui az útvesztő felé intett. --Ugyanaz, ami ezt az egészet okozta—a Nagy Lények. Ez nem egy természetes vulkán.--

--Honnan tudod?--

Mata Nui elmosolyodott. --Csak annyit mondok, tudok pár dolgot a vulkánokról, amik nem is igazi vulkánok. Maradjunk is ennyiben. Te maradj itt. Én bemegyek.--

--Be abba?-- kérdezte megdöbbenve Tarduk. --Meg fognak ölni!--

--Nem hinném,--mondta Mata Nui, aki már a kitörés felé tartott. -- Azt hiszem, szükségszerű, hogy bejussak... vagy legalábbis, hogy valaki bejusson.--

Figyelmen kívül hagyva a hőséget és a hegy belsejéből jövő baljós morajt, Mata Nui elkezdte megmászni a lejtőt. Kardjával rávágott a sziklára, hogy megpróbáljon bejáratot csinálni. Meglepetésére a szikla könnyedén szétmorzsolódott, felfedve maga alatt a sima, fényesre csiszolt fémet. Rácsapott a csillogó fémre, de kardja lepattant róla anélkül, hagy akár egy karcolást is ejtett volna rajta.

Mata Nui még eltökéltebben folytatta a szikla elmállasztását. Néhány perc múlva talált valamit, ami egy nyílásnak tűnt. Megragadta a kilincset és teljes erejéből húzva, képes volt nyílásra bírni addig, amíg elég szélesre nem tárult ahhoz, hogy becsusszanjon rajta. Újra figyelmeztetve Tardukot, hogy maradjon nyugton; Mata Nui belépett a vulkánba.

Mata Nui tudta, hogy néz ki egy igazi tűzhányó belseje. Épp eleget látott belőlük száz meg száz világon, amik némelyike mellett Bara Magna a paradicsom kicsiny szegletének tűnne. De színét se látták semmi olyannak, mint amit ő most látott.

A "hegy" belseje csövek, vezetékek és huzalok tömkelegéből állt, amik mind remegtek a halk morajtól, ami betöltötte az egész szerkezetet. Az egész olyan zsúfolt volt, hogy még előrejutni is nehezére esett. A csövek forróak voltak, nem hagyva kétséget afelől, hogy a "lávát" pumpálják az építmény teteje felé, ahol kiokádhatják magukból. Hatékony és megtévesztő, gondolta, a Nagy Lények munkáinak két ismertetőjele.

Utat törve a kábelrengetegben, egy kis, nyitott területen találta magát. Az első dolog, amit észrevett, egy óriásrobot tervei voltak a falon; ugyanazok, amiket már korábban is látott a Tajun falva melletti barlangban. Mata Nui elmosolyodott. Neki volt igaza. Voltak itt megtalálnivaló válaszok, mivel ez a hely és az eredeti testének megépítése kapcsolatban állt.

A tervek mellett egy üres képernyő volt. Mata Nui kinyújtotta a kezét és ujjai hegyével végigsimította, mire az életre kelt. Képsorozatok villantak fel elmezsibbasztó sebességgel: vázlatok, számítások, feljegyzések, a tervezés és a kivitelezés részletei. Mindez olyan gyorsan pergett, hogy képtelenség volt tudatosan egyvalamire összpontosítani, Mata Nui mégis úgy érezte, a tudás pontosan ugyanúgy áramlik az elméjébe. Ez nyomasztó és fájdalmas volt, de elviselte. Ez volt az, amiért idejött—ez volt az ő eredettörténete.

Most mindent látott. A korai kísérletet, ami kudarcba fulladt, aminek eredményeképp robotdarabok szóródtak szét szerte Bara Magna sivatagában; a protodermisz felfedezését (egy mesterséges anyag, ami sokféle formában létezhet), a kulcsot eredeti testének megteremtéséhez és a nanotechnológiát, ami benne volt; és végül, hogy miért és milyen célra alkották meg őt.

Egy konfliktus, a Magháború tombolt az anyag fölött, amiben Mata Nui az energizált protodermiszre ismert. Még a Nagy Lények sem voltak biztosak a tulajdonságaiban, de az ezüstös anyag mindent átalakított vagy elpusztított, amihez hozzáért. A bolygó magjából áramlott a felszínre, és a különféle törzsek mind igényt tartottak rá. Csakhogy, amint arra a Nagy Lények rájöttek, az illékony szubsztancia erejének megcsapolása a bolygó pusztulását eredményezte.

Amikor erőfeszítéseik a háború befejezésére kudarcot valottak, megépítették a Mata Nuinak nevezett óriásrobotot. Célja: elhagyni a bolygót, mielőtt az szétesik és beutazni az univerzumot, ismereteket szerezve, hogy megakadályozza egy ilyen borzalmas háború újbóli kitörését. 100 000 év múlva Spherus Magna darabjai már elég stabilak lehetnek ahhoz, hogy újból összerakják őket. És ez az, amiért Mata Nui igazából létezik—hogy meg nem történtté tegye alkotói hibáit és meggyógyítsa a világot.

Ez az! Ez az a feladat, amit meg kell tennem, ujjongott magában. A végzetem, hogy újraalkossam Spherus Magnát olyanná, mint amilyen a Szétesés előtt volt... hogy a bolygó három darabját újra eggyé tegyem.

Most már minden világossá vált. Épp visszafelé tartott az univerzumban tett felfedezőútjáról, Bara Magna felé, amikor a gonosz Makuta belülről támadta meg. Eszméletlenné téve, becsapódott Bara Magna óceánjába. Az ütközés ideiglenes károsodást okozott a robot memóriaközpontjában, emiatt elfelejtette küldetését. Még akkor sem rendelkezett célllal, amikor a Toának nevezett hősök csapata felébresztette őt. Mielőtt beindíthatta volna önjavító képességét, és visszanyerhette volna a tudást, amire szüksége volt, Makuta átvette az irányítást a robot felett, és száműzte Mata Nui öntudatát az űrbe. Véletlen vagy gondos tervezés által, de végül eredeti célállomásán, Bara Magnán kötött ki.

Végre felfegyverkezhetett a tudással, amire szüksége volt, de ugyanakkor a következményei megrázták őt. Hogy teljesítse küldetését, szüksége volt az eredeti testére, vagy valami ahhoz hasonlóra. Ami még rosszabb, hogy a bolygó újjáépítésének feladatához nem egy, hanem két robot ereje volt szükséges.

Arra számítottak, hogy lesz egy második is, értette meg. A Nagy Lények azt tervezték, hogy építenek egy második Mata Nuit! De sosem jutottak el odáig... talán a bolygó vége túl gyorsan jött el, vagy talán megölték őket. És... én nem végezhetem el a küldetésemet egyedül. Nem tehetem meg azt, amiért megalkottak.

Mata Nui a padlóra rogyott. Egész létezése alatt először, valóban legyőzve érezte magát. A reményt, amihez még száműzetése alatt is ragaszkodott, eltörölték. Még ha vissza is szerzi régi testét, nem tudja—

--Mi a baj?--

Mata Nui a hang irányába fordult. Tarduk volt az, aki, parancsának dacára, követte őt. Kisebb és sokkal agilisabb lévén, az Agorinak nem volt probléma átnavigálnia magát a vas és a huzalok dzsungelén.

Nem látva rá okot, hogy titokban tartsa, Mata Nui mindent elmondott neki, amit megtudott. Tardok megfeszítetten hallgatta. Amikor végzett a történettel, ő odament a tervekhez és rájuk mutatott.

--Nem tudom, mit csinálhatnánk a régi, öhm, testeddel,-- mondta. --De az alapján, amit mondasz, van számodra egy második is. Ott fekszik Bara Magna sivatagában, nemde?--

Mata Nui bólintott. -- Igen, csakhogy már vagy 100 000 éve halott. Nincs energiája. És még ha aktív is lenne, az egész instabil.--

Tarduk összeráncolta a homlokát. --A stabilitásban nem vagyok biztos, de az energiát illetően... mire emlékeztet ez téged?--

Mata Nui körbenézett. Hát persze. Annyira lefoglalta őt a múlt megismerése, és aztán a nyomasztóan küldetésének sikeressége ellen szóló esélyek, hogy eddig nem jött rá.

A "vulkán" egy erőmű volt.

--A tervek,-- mondta a padlóról felkelve. --Hát ezt készítették itt—a testem erőforrását! És ha azt tervezték, hogy építenek egy másik robotot...--

--Akkor lehet itt egy második erőforrás is,-- fejezte be Tarduk. --Érdemes lenne megkeresni, nem igaz?--

Harmadik fejezet

Raanu, a város vezetője, úgy nézett Mata Nuira, mintha vendége épp most változott volna homokdenevérré.--Képtelenség. Őrültség. Lehetetlenség!-- mondta emelt hangon. -–Hogy lehet akár csak kitalálni is ilyesmit?

Nos, nem is vártam tőled egy lelkes igent, mondta magának Mata Nui. Te nem csak ezért a rengeteg emberért felelsz... te felelsz mindenért, amijük van.

Ackar, Kiina és Gresh kényelmetlenül fészkelődött barátjuk mögött. Mata Nui elmagyarázta, mire és miért van szüksége, de ez még számukra is furcsán, ha ugyan nem őrülten hangzott. De barátjukban való bizodalmuk ellensúlyozta kétségeiket. Ha Mata Nui azt mondja, hogy ezt kell tennie, akkor ők megtesznek minden tőlük telhetőt.

Raanu hitetlenkedve nézett a három Glatoriánra –Ti mellette álltok. Nehogy azt mondjátok nekem, hogy támogatjátok ezt... ezt... ezt az őrültséget?

--Tudjuk, hogy ez hogy hangzik, higgy nekem–válaszolta Ackar. –Ennek ellenére, Mata Nui kiérdemelte a jogot, hogy meghallgassák, nem? Nélküle mind a Skrall rabszolgái lennénk.

--Nem várom el, hogy a puszta szavaimat elhidd, Raanu-- mondta Mata Nui. --Hadd mutassam meg, miről beszélek. Légy szíves.

Raanu szeretett volna felpattanni, „Nem!”-et mondani és kidobni ezeket a mániákusokat a kamrájából. Ha Mata Nui az igazat is mondta, ő akkor sem akarta tudni, mert annak következményei az Agorira nézve katasztrofálisak lennének. De ha elutasítja a tényekkel való szembenézést, hová lenne akkor a becsülete? Ackarnak igaza van: mindannyian többel tartoznak Mata Nuinak, mint amennyit vissza tudnának fizetni.

--Remek-- mondta a vezető. --Máris indulunk. De nem ígérhetek semmit.

--Nem is kértem semmi ilyesmit-- biztosította Mata Nui.

Nem egészen egy órával később, egy hegycsúcs lejtőjén álltak, ami a városra nézett le. Nem sokkal ezelőtt, Bara Magna törzsei különálló falvakban éltek, amiket az ősidőkből származó masszív fémszerkezetek köré építettek fel. A Skrallal vívott háború után nyilvánvalóvá vált, hogy a legjobb mód az Agorik számára, hogy megvédjék magukat a jövőbeli fenyegetésektől az lenne, hogy falvaikat egyetlen óriási faluvá egyesítik. Hatalmas erőfeszítéssel átvontatták a roppant szerkezeteket a sivatagon és összekapcsolták őket.

Mata Nui, Gresh, Berix, Kiina és Ackar pont ugyanitt állt, amikor a darabok összeilleszkedtek. Megdöbbenve látták, hogy a menedékek, amikor összeilleszkedtek, nem csak egy várost formáznak, hanem egy testet is–egy hatalmas robottestet. Mata Nui nem tehetett róla, de látta a hasonlóságot ez és ama test között, ami egykor az övé volt.

Raanu mindenféle szóbeszédet hallott arról, hogy néz ki a város, ezek legtöbbje Berixtől származott. Ám túlságosan elfoglalt volt az új Agori kormányzat felállításával és a védelem átszervezésével a csontvadászok és a Vorox ellen, hogy ezzel törődjön. Most, hogy látta, nem tagadhatta: tényleg úgy néztek ki.

--Érdekes--mondta Raanu, ahogy letekintett a városra.-- Talán ez olyasmi, amit réges-régen a Nagy Lények építettek-vagy próbáltak építeni. De mi ez?

--Igazad van. Ezt ők alkották.-- válaszolta Mata Nui. Mielőtt még meglátta volna, a homokon szétterült robottest képe megrázta őt. --De valami elromlott. Felrobbant, és a darabok a sivatagra záporoztak. És szétszórva maradtak, amíg újra össze nem rakta őket.

--Nem válaszoltál a kérdésemre–mondta Raanu. --Tehát ez egy sikertelen kísérlet. Egyben az otthonunk és az egyetlen védelmünk az ellenségeink ellen. Mit kéne csinálnia veled?

Mata Nui lemutatott a városra. --Úgy vélem, azt is mondhatnád, hogy ez az én... elődöm. Egyszer, mielőtt idejöttem, ehhez nagyon hasonló testem volt. És ha vissza akarom szerezni, akkor... kölcsön kell... vennem ezt.

Raanu végigmérte Mata Nuit, pillantása olyan kemény volt, mint a vulkáni sziklák szilánkjai. --Itt végeztünk-- mondta. Aztán szó nélkül elindult lefelé a hegyről.

§§§

Aznap este, Mata Nui Ackarral és Gresh-sel ült egy tűz körül. A hangulat komor volt.

--Biztos, hogy ezt kell tenned?-- kérdezte Gresh. --Nincs más mód?

Mata Nui nem vette le szemét a lángokról. --Meséltem nektek arról, hogy hagytam cserben az univerzumomat és a népemet, arról, hogy vette át fölöttük Makuta az uralmat. De egy dolgot kihagytam.

--Hogy érted ezt?-- kérdezte Ackar. Még soha nem hallotta Mata Nui hangját ilyen árnyalatúnak. Ez aggasztotta őt.

--Egy univerzum nem lesz elég neki-- mondta Mata Nui. –Makuta kiéhezett. Évtízezredeket várt a mostani hatalmára, és most, hogy az övé...-- Mata Nui hangja elfulladt.

--Azt hittük, a Skrallt nem lehet legyőzni,-- emlékeztette Ackar. --Te megmutattad, hogy ez nem így van. Bármilyen erőknek is parancsol ez a Makuta - bármilyen nagy is a serege - nem lehet sérthetetlen.

Mata Nui hirtelen felpattant és ellépett a tűztől. --Ti ezt nem értitek! Az erő a kisujjában... azt az erőt egykor én irányítottam. Tudom, mire képes. Mindünket összezúzhatná páncélozott sarka alatt és észre sem venné, vagy egy intéssel elsöpörhetné az egész várost.

Tüzes hévvel szemében fordult vissza Ackarhoz. –Makuta elpusztíthatná ezt a bolygót, mielőtt bármelyikünk felemelhetné a kardját ellene. Higgy nekem.

Gresh szemei tágra nyíltak. Úgy nézett Mata Nuira, mintha még soha nem látta volna. --Úgy érted, te...?

Mata Nui bólintott. Hangja suttogássá halkult. –Igen, Gresh. Mielőtt Bara Magnára érkeztem, minderre és még többre is képes voltam.

--És meg is tetted?-- kérdezte Ackar.

--Nem-- válaszolta Mata Nui. –Engem nem erre alkottak.

Ezután az egyetlen hang a tűz pattogása volt. Néhány perc múlva, Ackar odasétált Mata Nuihoz és a vállára tette a kezét. --Hé. Te hittél bennem, amikor én nem hittem magamban. A valamit tehetek érted, csak mondd.

Ackar odafordult Gresh-hez. --És te, kölyök?

Gresh pontosan Mata Nui szemeibe nézett. –Én itt az embereknek harcoltam. Minden Glatorián ezt tette, jóval azelőtt, mielőtt te egyáltalán ideérkeztél, Mata Nui. Azt hittük, egy vagy közülünk, vagy legalábbis valami hasonló.

--Gresh!-- csattant fel Ackar.

--Minden rendben-- mondta Mata Nui. --Hagyd, hogy mondja.--

--Rendben, el is mondom–mondta Gresh. --Most te azt mondod, hogy valamiféle–nem is tudom, mi–voltál, több erővel a kisujjadban, mint ami minden harcosnak ezen a világon összesen van. Azt mondod, szükséged van a városra - arra a robottestre - miért? Mert úgy újra birtokolhatnád azt a hatalmat? Nem azért győztük le a Skrallt, hogy valami páncélozott óriás uralkodhasson fölöttünk.

--Ennyi elég-- mondta Ackar.

Mata Nui elővette kardját és markolattal előre odanyújtotta Gresh-nek. Amikor megszólalt, nem düh volt a hangjában, hanem szinte rémisztő nyugalom. --Nem azért vagyok itt, hogy bárkin uralkodjak. Épp megpróbálom megmenteni a te népedet és az enyémet. De ha ezt nem tudod elhinni, barátom, vedd el a fegyverem és zárj be egy cellába. Nem fogok harcolni veled.

Gresh hezitált.

--Vedd el-- ismételte Mata Nui.

Gresh ezúttal sem mozdult. Mata Nui végül visszacsúsztatta kardját a tokjába. --Akkor segíts nekem-- mondta Gresh-nek. --Különben tűnj el az utamból.

§§§

Nem olyan messze, Raanu mélyen gondolataiba merülve ült kamrájában. Mióta a falvak egyesültek, félig-meddig számított rá, hogy eljön ez a nap. Végtére is, sokkal többet tudott a Nagy Lények alkotásairól, mint amennyit bárki más sejthetett.

Egyszer Bara Magna egy Spherus Magnának nevezett nagyobb világ része volt. Aztán jött a Magháború, a világméretű konfliktus, ami a bolygó szétesését eredményezte. A háború sötét napjai alatt Raanu egy ideig szolgálta a Nagy Lényeket, amíg azok megkísérelték leállítani a harcot.

Ez idő alatt a saját szemével látta azt a valamit, amit a Nagy Lények építettek. Egy masszív robot volt az, amelynek meg volt az ereje ahhoz, hogy az űrbe repüljön. Először azt gondolta, arra szánták, hogy az összes Agorit biztonságba vigye. Amikor kiderült, hogy nem így áll a dolog, elvetette a dolgot, mint az uralkodók egy újabb haszontalan kísérletét, akik elvesztették a kapcsolatot azokkal, akiken uralkodtak. A Szétesés után, a túlélésért vívott küzdelemben, teljesen el is feledkezett róla.

Aztán megérkezett Mata Nui, és ő elkezdett történeteket hallani a száműzéséről egy másik univerzumból, az ismereteiről a Nagy Lényekről, és az általa felfedezett óriásrobot-tervekről. Kiina szerint úgy tűnt, felismeri őket, sőt, valamiféle kapcsolat is van közöttük. Raanu ekkor kezdte gyanítani, hogy több van ebben a látogatóban, mint első pillantásra látszik.

Most már tudta is. Az „univerzum” Mata Nuit száműzték a testből, amit a Nagy Lények építettek - nem tudta, hogy ilyesmi hogyan vagy miért történhet meg, viszont a Nagy Lények tudományát eleve soha nem értette. Most Mata Nui ezzel az új testtel akarta helyettesíteni a régit, még ha ez a test egyben az Agorik városa is volt.

Mondhat nemet? Végtére is, Mata Nui nélkül város se lenne. A Skrall leigázta volna az összes Agorit, leölte volna az összes Glatoriánt, és vasmarokkal szorítaná Bara Magnát. Nem tagadhatta: Mata Nui hősiessége és lelkesítése mentette meg a népét.

Mégis, hogy mondhatna igent? A város nélkül, az Agori alig lenne több a Voroxnál vagy a csontvadászoknál, arra kényszerülve, hogy minimális védelemmel éljen túl a kíméletlen sivatagban.

Raanu tanácskozott a többi Agori vezetővel és néhány más Glatoriánnal is. Mind egyetértettek abban, hogy inkább rá hagyják a döntést, bízva benne, hogy a lehető legbölcsebben választ.

Az Agori felállt, hogy kimenjen. Beszélnie kellene Mata Nuival - ennyivel tartozik a harcosnak. És fel kellene készülnie minden eshetőségre, ha nemet mond Mata Nuinak.

§§§

Raanu Ackart és Gresht csak a városon kívül, a tűz hamvai mellett találta meg. Azt mondták, Mata Nui egymaga indult el a sivatagban. Ackar felajánlotta, hogy elkíséri az Agori vezetőt, ha az Mata Nuit akarja megtalálni, de Raanu nemet mondott. Fáklyával a kezében, követte Mata Nui nyomait a dűnék közé.

Keresésének célját egy sziklán ülve, a csillagokat bámulva találta meg. Raanu úgy döntött, nem húzza az időt. --Tudom, ki... és mi... vagy te. Legalábbis, azt hiszem.

Mata Nui lepillantott a homokra, aztán Raanura. --Akkor tudhatnád, hogy okkal alkottak meg engem. Van egy beteljesítendő végzetem, és hogy megtegyem, szükségem van-

--Tudom, mire van szükséged.-- mondta Raanu. –Az Agorinak is szüksége van rá. Miért lennél te sokkal fontosabb, mint ők?

--Raanu, amikor idejöttem, nem tudtam, hogy hol vagyok, vagy hogy miért,-- válaszolta Mata Nui halk hangon. –Most már megvannak a válaszaim. Tudom, hogy sokat kérek tőled, mindannyiótoktól, de hinnetek kell nekem. Azért vagyok itt, hogy segítsek. Add meg az eszközöket, hogy megtehessem.

--Az alapján, amit mondasz, a te néped bízott benned, és ezzel nem mentek sokra.--mondta Raanu.

Mata Nui belekezdett egy válaszba. Aztán megmerevedett, tekintete újra a csillagokra meredt. --Jön.

--Ki?--kérdezte bosszúsan Raanu. --Ne hidd, hogy át tudsz verni engem-

--Ez nem trükk, te...-- Mata Nui visszafogta magát, mielőtt olyat mond, ami megsérthette volna a megbecsült elöljárót. --Hát nem érted? Makuta megtalált engem és ide tart. Megérzem őt – 100 000 évig abban a testben éltem, amit visel – megérzem a közeledtét. Raanu, én egyedül vagyok a kéréssel, hogy megállíthassam őt. Meg kell hallgatnod ezt a kérést, mielőtt túl késő!

Raanu még soha nem érezte a felelősség súlyát a vállain olyan nehéznek, mint most. Könnyű lett volna elhessegetni Mata Nuit, mint hazugot vagy bolondot, és elfelejteni az egészet. A probléma az volt, hogy tudta, ez igazságtalanság lenne. Tisztában volt vele, hogy Mata Nui nem volt őrült vagy csaló. A harcos őszintén féltette magát és Bara Magnát. És ha valaki, aki egymaga szembenézett egy teljes Skrall légióval, félelmet érez, akkor jó oka kell, hogy legyen rá.

Alig tudta elhinni a szavakat, amiket ezután ejtett ki a száján. Nem volt tudatában, mikor hozta meg a döntést, De amikor megtörtént, tudta, nem is dönthetett volna máshogy.

--Jól van.-- mondta Raanu. --A népem fennmaradását a te kezeidbe helyezem, Mata Nui. De tudd meg... árulj el minket, és semmiféle páncélöltözet nem védhet meg a bosszúnktól. Az a mesterséges test, egykor szétszórt darabokból állt, és újra azzá lehet.

Mielőtt Mata Nui köszönetet mondhatott volna, Raanu elfordult és visszaindult a város felé. --Hajnalban elkezdjük a kitelepítést-- mondta Raanu a válla felett. --Állj készen.

A pillanat óta készen állok erre, mióta ide megérkeztem, gondolta Mata Nui. De a fontosabb kérdés – készen állok-e Makutára?

Negyedik fejezet

Hónapok teltek el, mióta Makuta átvette a hatalmat Mata Nui univerzuma felett, és még mindig nem szokott hozzá az energiákhoz, amiknek most parancsolt. Ahogy keresztülszáguldott az üres világűrön Bara Magna felé, arra gondolt, hogy is kezdődött mindez.

A Makuta fajt Mata Nui alkotta meg. Mata Nui akkori masszív robottestében éltek, az érdekeit szolgálva és védelmezve a Matoránnak nevezett nanotech dolgozókat. Elsődleges feladatuk az összefoglaló néven Rahinak hívott állatok, halak madarak és rovarok megalkotása volt, amelyek különféle célokat szolgáltak a Mata Nui belsejében lévő „univerzumban.”

Idővel a Makuták szerepe megváltozott. Kezdtek szerepet vállalni Mata Nui védelmében a különböző belső fenyegetésektől, az olyan fajoktól, mint a Barraki, a Skakdi, és így tovább. Hogy segítsék őket munkájukban, létrehozták a Rahkshinak nevezett páncélos harcosok faját. Ezeket a halálos teremtményeket a Makuták saját anyagukból teremtették, csatában pedig hűségesek, vadak és könyörtelenek voltak.

A fontos kötelességeik elég kellett volna, hogy legyenek a Makutának. De ők a kezdetektől fogva meg voltak átkozva a nagyravágyással. Körülnéztek és látták, hogy a Matorán Mata Nuit tiszteli – a fény, a meleg, és jóformán minden más forrását az életükben – és ez csalódást okozott nekik. Elvégre, a Makuta teremtette a madarakat, amik megtöltötték az eget és halakat, amik a vízben úsztak. Miért nem tiszteli – vagy még inkább, imádja – őket senki?

A csalódás haragot szült, a harag pedig a bosszú gondolatát. Ha a Matorán kizárólag a legnagyobb hatalmat csodálja, akkor a Makutának meg kell szereznie azt a hatalmat és elfoglalnia az univerzumukat. Ez a Mata Nui ellen fordulást és az ő megdöntését jelentené. A kockázat hatalmas volt. Ha tervük kudarcot vall, Mata Nuinak nem lesz más választása, minthogy kiirtsa őket. De ha sikerrel jár...

Teridax, a Makuta Testvériségének vezetője, egy összetett, többrétegű tervet dolgozott ki. Egy vírussal kezdődött, ami megfertőzte Mata Nui robotikus rendszereit. Amikor a rendszerek összeomlottak, Mata Nui elvesztette az eszméletét és becsapódott Aqua Magna bolygó vizeibe. Kihasználva a káoszt, a Makuta megkísérelte átvenni a hatalmat, ami csupán néhány, Toának nevezett hős akadályozott meg.

A vereség csak tovább táplálta Makuta ambícióit. Teridax úgy határozott: a Mata Nui hiányában nem tudja irányítani az univerzumot, ő maga lesz az univerzum. Átvehetné az óriási robottest irányítását, nem hagyva a Toának, Matoránnak és többi lakójának más választást, minthogy engedelmeskedjenek.

Ezer évnyi türelem, manipuláció, és még néhány színlelt vereség is kellett hozzá, hogy terve meghozza gyümölcsét. Mata Nui végül belehalt az ütközésben szerzett súlyos sérüléseibe. Egy Matoro nevű Toa az Élet Maszkjával visszahozta a robotot az életbe, feláldozva saját magát. Ám mielőtt Mata Nui lelke visszatérhetett volna a testébe, Makuta tudata vette át a robot irányítását. Mivel egy testet nem irányíthat két lélek, Mata Nuinak rá kellett jönnie: elszigetelték a saját testétől.

Teridax bosszúja ezzel még nem volt teljes. Elpusztította a Makuta Testvériségének maradékát, hogy bizonyos lehessen felőle, nem alkotják újra a vírust, ami ledöntötte Mata Nuit. Aztán Mata Nui lelkét az Élet Maszkjába kényszerítette, és kilőtte a külső űrbe.

Ekkor Makuta biztosra vette,hogy utoljára látta Mata Nuit. Úgy gondolta, a maszk biztosan vég nélkül fog lebegni az űrben, vagy elégeti egy nap, vagy szétzúzza egy aszteroida. Tévedett.

Néhány nappal ezelőtt, sikerült újra működésbe hoznia a robot összes szenzorát. Azonnal észlelte az Élet Maszkjának energiáit egy másik bolygón, amit az elektronikus feljegyzések Bara Magnaként azonosítottak. Ha pedig a maszk létezik, akkor Mata Nui is. Ezt Teridax nem engedhette. Noha kétséges volt, jelenthet-e Mata Nui bármilyen veszélyt, nem kezhette el a tágabb univerzum meghódítását úgy, hogy lehetséges ellensége szabadon kószál.

Mata Nuinak pusztulnia kell.

Aktiválva a robot beépített hajtóműveit, Makuta kilőtt az űrbe, a Mata Nuival vívandó végső leszámolás felé. Abszurd módon egyszerű lesz: landol a bolygón, összezúzza a maszkot páncálozott lába alatt, és talán néhány helyi lakost is, ráadásképp. Bara Magna a bázisa lesz, ahonnan jövőbeli támadásait indítja majd más világok ellen, lakosai rabszolgák és (ha szerencséjük van) Makuta új hadseregének tagjai.

Makuta növelte sebességét. Türelmetlenül várta, hogy felszámolhassa múltjának utolsó maradékát és belevágjon a ragyogó jövőbe. Ereje mérhetetlen volt, hatalma elég ahhoz, hogy elpusztítson egy világot, eltökéltsége, akár a vas.

Hogy tudna bárki is ellenállni neki?

§§§

Tahu, a tűz Toája frusztrált és haragos volt.

Hónapok teltek el, mióta megtudta, hogy univerzuma-minden földtömeg, óceán, még az ég és a csillagok is-egy hatalmas mechanikus lény belsejének részei voltak. Még rosszabb, hogy ez azután fedezte fel, miután Makuta átvette ennek az univerzumnak az irányítását.

Azóta egy lázadást vezetett már sokkal erősebb ellensége ellen. De néhány apró győzelmet nem számítva, ő és társai képtelenek voltak ténylegesen ártani Makutának. Ő felemésztette őket. Itt volt ő, egy Toa—egy hős—arra teremtve, hogy megvédje a Matorán falulakókat a bajoktól. Mégis, ő és csapattársai az univerzum egyik lakójának biztonságáról vagy békéjéről sem voltak képesek gondoskodni. Mostanra szétszóródtak, csatácskákat vívtak Makuta páncélozott harcosai, a Rahkshik ellen, és nem tehettek semmit.

Frusztráltsága az utóbbi néhány órában csak nőtt. Ő és Onua, a föld Toája, előkészült egy alaposan megtervezett orvtámadásra egy tucat Rahkshi ellen. Mikor már épp belebotlottak volna a csapdába, a teremtmények megfordultak és csöndben eltűntek.

--Mi történt?— csattant fel Tahu. -–Észrevették a csapdát?

Onua felállt, összehúzott szemmel figyelve a Rahkshi-hadoszlopot. –Nem,-- jelentette ki. -–Valami más történt itt, és azt hiszem, jobb, ha rájövünk, mi volt az.

Tahu észrevett egy alacsonyan szálló valamit a keleti horizonton. Egy szárnyas alak volt, aki még ilyen távolról is halványan ismerősnek tűnt. Ahogy a jövevény közelebb húzódott, felismerte benne a titkos Mata Nui Rendjének (képzett harcosok, akik elkötelezték magukat a Nagy Szellem ügye mellett) egy tagját. Ők voltak az egyik legerősebb harcosok a Makuta elleni küzdelemben, de ugyanakkor soraikat szörnyűmód megtizedelték.

A szárnyas nőstény rongyos szárnyait csapkodva lebegett a két Toa felett. –Egy üzenetet küldtek velem. A Rahkshi mindenütt felkerekedett, és dél felé tart. Senki sem tudja, miért, de egy seregbe tömörülnek.

Dél? csodálkozott Tahu. De hát odalent nincs semmi. A robot alsó része szétszórt szigetcsoportokból állt, nagyrészt lakatlanul és stratégiai jelentőség nélkül. Miért küldené Makuta—és ez biztos, hogy az ő műve—a Rahkshit oda?

Csak egy mód volt rá, hogy kiderítse.

--Kutass fel annyi Toát, amennyit csak tudsz—mondta a Rend ügynökének. -–Mondd meg nekik, hogy üldözőbe vesszük azokat a Rahkshikat.

--Tahu, mi van, ha ez egy csapda? Mi van, ha Makuta azt akarja, hogy az összes többi helyet védtelenül hagyjuk?— kérdezte Onua.

--Ha Makuta el akarna pusztítani mindannyiunkat, plusz az összes Matoránt, egy pillanat alatt megtehetné—mondta Tahu. –Nincs szüksége trükkökre, többé már nem. De ha be tudnánk keríteni a Rahkshijait, és elsöpörni őket, talán lelassíthatnánk, akármit is tervez.

Visszanézett a repülő alakra. -–Csináld. Találj meg minden segítséget, amit csak tudsz. Kaptunk egy lehetőséget, és nem akarom elszalasztani.

§§§

Nektann megállt az egykor oly hatalmas szerkezet romjainak tetején, és nézte az elvonuló Rahkshikat. A páncélos „Makuta-fiakat” Zakaz szigetére küldték, hogy lenyugtassa lakosait, a Skakdi fajt. A munkájukat nem kesztyűs kézzel végezték.

Még mindig sokkoló volt arra gondolni, hogy Zakaz és körülötte minden nem egy világ része, csupán egy óriásrobot belseje. Nektann tudott egy s mást a hadúrságról, de nem volt mérnök, és nem értette, hogy működnek az ilyen hatalmas gépezetek. Nem kéne egy gépezet minden részének valamilyen szerepet játszania? És ha így van, mi a Skakdi szerepe?

Az ő népe mindig is harcos volt, vad és brutális. Aztán a Makuta faj egyik tagja jött és megváltoztatta őket, bütykölt egy kicsit a természetükön és még erőszakosabbá és könyörtelenebbé tette őket. A célja az volt, hogy egy sereggé változtassa őket, de az eredmény: csata-mániás harcosok, akik elpusztították saját városaikat egy teljeskörű polgárháborúban. A többi faj azóta féli és gyűlöli a Skakdit, és a Skakdi azóta gyűlöli a Makutát.

Most egy Makuta irányítja az egész gépezetet, és a dolgok megváltoztak. Nektann volt az első Skakdi hadúr, aki szövetségre lépett az új hatalommal az univerzumban. Faja többi tagjának, akik ellenezték Makuta uralmát, a Rahkshik látták el a baját. És így Nektann légiói felsorakoztak a menetelő Rahkshik mögé, a csónakok felé tartva, amik majd délre viszik őket.

Nektann nem tudta, mi vár rá vagy a csapataira a lakatlan szigetek között, de nem habozott megadni a parancsot az indulásra. Elvégre, Makuta egy új, meghódításra váró világot ígért nekik.

Ötödik fejezet

Az Agorik Raanu irányt tanúsított tiszteletének eredménye volt az, hogy kérésére összecsomagolták azt a néhány holmit, amijük volt, és elhagyták új városukat. Igen, voltak kérdések és néhány panasz is, de ők bíztak Vulcanus elöljárójában. Ha ő azt mondja, menniük kell, akkor biztosan nyomós oka van rá.

Most Mata Nui e rég nem használt robottest fejében állt. Kezében egy kis fémdobozt tartott, aminek tartalma egy apró energiaszikra volt. Elhozni ezt a vulkánból majdnem az életébe került. Bárki, aki ránéz, azon csodálkozhatna: hogy lehet képes valami ilyen kicsi feltámasztani egy olyan hatalmas robotot.

Mata Nui nem tudott volna válaszolni nekik. De abból, amit a toronyban megtanult, tudta, hogy e vakítóan ragyogó energia legapróbb részének felhasználása is egy újabb robbanást eredményezhet. A robot darabjai újra szétrepülhetnek Bara Magnán, vagy csak egyszerűen megsemmisülhetnek. Nem lenne már ideje visszaszerezni őket és újra próbálkozni, mielőtt Makuta megérkezik.

--Biztos vagy ebben?-- A kérdést Kiina tette föl. Épp befejezte a város utolsó ellenőrzését, hogy biztosra vegye: minden Agori és Glatorián elhagyta azt.

--Nem— válaszolta Mata Nui. –De ezt kell tennem.

--Meghalhatsz—mondta Kiina. –Megölhetsz rengeteg más embert is, ha ez az izé felrobban. Belegondoltál már ebbe?

--Persze—mondta Mata Nui. –De ha nem teszem meg, meghalok, és így még ki tudja, mennyien. Makuta mindenkit, akinek nem látja hasznát, el fog pusztítani. Ezek tények.

Kiina bólintott. Felnézve a magasan felettük lévő mennyezetre, még mindig nehezére esett megérteni, hogy ez egy robot koponyájának belseje. A Nagy Lények tettek néhány elég őrült dolgot a maguk idejében, de az óriásrobotok neki is újdonság volt.

Mata Nui átlökte Clicket a válláról a tenyerére. Karját Kiinához nyújtotta. –Vedd át őt. Nem akarom, hogy baja essék.

Kiina kissé vonakodva fogadta el a rovart – nem volt éppen a bogarak rajongója. De tudta, mennyire fontos ez a bogár a barátjának, így hát megtette, amit kért.

--Többé semmi sem lesz ugyanolyan, igaz?—kérdezte csöndesen.

--Mi nem lesz?

--Te, először is—válaszolta Kiina. Velünk harcoltál, velünk nevettél, megsirattad a halottainkat, és segítettél nekünk újjáépíteni a Skrall invázió után. Egy voltál közülünk, és most átváltozol… ezzé.

--De még mindig ugyanaz a személy leszek.—válaszolta neki Mata Nui. –Még mindig a barátod.

--Egy barát, aki millió lábnyi magas?— mondta érdesen felnevetve. Onnan fentről egy rovarnál is kisebbnek fogok tűnni neked. Mind olyannak fogunk tűnni. És annyi közöd lesz hozzánk, mint nekünk egy scarabax bogárhoz.

Mata Nui a vállára tette a kezét. –Nem foglak elfelejteni, Kiina – sem az ígéretemet. El foglak juttatni téged egy új világba. Egyszer elkövettem azt a hibát, hogy semmibe vettem másokat, mert nem voltak a küldetésem részei, biztosra véve, hogy mindig ott lesznek, amikor szükségem lesz rájuk. Ha több figyelmet szenteltem volna nekik… nos, rengeteg rossz dolog nem történt volna meg.

Elmosolyodott. –De minden rossz mellett, valami jó is származott a hibáimból. Találkoztam veled.

Kiina odarohant Mata Nuihoz és megölelte. –Ne ríkass meg—mondta halkan. –Glatorián vagyok. Mi nem csinálunk ilyet.

Néhány perc múlva Mata Nui gyengéden eltolta őt magától. –Jobb, ha most mész. Ez veszélyes lesz.

--Itt maradhatnék és segíthetnék— mondta Kiina. –Szükséged lehet rám.

Mata Nui megrázta a fejét. –Menj, csatlakozz Ackarhoz és Gresh-hez. Mondd nekik… mond nekik, hogy köszönöm. Sok világot láttam már, de ti együtt megmutattatok nekem egyet, amit soha nem fedeztem fel – a barátság, a hűség és a bizalom világát.

Kiina nem tudott mit mondani. Gyorsan bólintott és elindult a legközelebbi kijárathoz a sivatagba. Amikor kiért, felkapaszkodott hátasára és ellovagolt a távoli sivatagba, ahol a többiek várakoztak. És miközben lovagolt, a homokot, amely soha nem ismerte az esőt, megcsókolták a könnyei.

§§§

Itt volt az idő.

Mata Nui beillesztette a dobozt egy rá méretezett nyílásba a koponya falában. Erős fény robbant ki, ahogy az energia végigszaladt a robottesten, összeforrasztva a darabokat és feltöltve a rendszereket. A levegőt halk moraj töltötte be.

Lélegzetét visszafojtva várakozott. A test instabil volt, ez már jól tudta. Az újítások, amikkel a Nagy Lények felépítették eredeti testét, még nem lettek kifejlesztve, amikor ezt a korai kísérletet megteremtették. Ha az energiaszikra túl soknak bizonyulna, Mata Nui tudta: nem élné túl a robbanást.

Semmi nem történt. Sajnos, nem volt rá garancia, hogy később sem fog – a Nagy Lények feljegyzései homályosan fogalmaztak arról, pontosan meddig volt a prototípus működésben, mielőtt katasztrofálisan meghibásodott. Mégis, nem volt választása afelől, hogy mi legyen a következő lépése.

Lassan felnyúlt és kezeit az Élet Maszkjára rakta, amit viselt. A maszk ereje mostani testét Bara Magna homokjából teremtette. Amint levette, teste szétporladt, ugyanolyan szétszórt atomokká válva, mint amilyen eredetileg volt. Ahogy kezei eltűntek, a maszk a padlóra hullott.

Ezidáig Mata Nui elmélete helyesnek bizonyult. Noha teste eltűnt, az elméje túlélte az Élet Maszkjában. Most valami olyat kell tennie, amit azelőtt még sosem próbált: átplántálnia ezt az elmét egy másik burokba.

Nehéz volt, szinte hihetetlenül az. Minden ösztöne tiltakozott az ellent, hogy tudatát az ürességbe lökje. Nem lehetett benne biztos, hogy képes megszállni a robotot, vagy hogy képes lesz visszatérni a maszkba, ha nem jár sikerrel. Elméje és lelke örökké a semmiben sodródna, testetlenül és tehetetlenül, képtelenül rá, hogy megakadályozza azt, ami hamarosan bekövetkezik.

Nem, gondolta. Ez nem történhet meg. Túl sokkal tartozom túl sokaknak, hogy ezt megengedhessem.

Mata Nui a robotra koncentrált, lefestve maga elé minden porcikáját, magát a hatalmas szerkezet irányítójaként elképzelve.

Rettentő elméjének minden darabkáját belevetve a küzdelembe, kiemelte magát a maszkból.

A zűrzavar borzalmas érzése kerítette hatalmába. A világ pörögni kezdett. Úgy érezte, repül, de anélkül, hogy irányítani tudná a sebességet vagy az irányt. Egyszer csak átment a robot koponyáján és a levegőből látta Bara Magnát. Aztán szabadon lebegő elméje alázuhant az egyik hatalmas szemnyílásba és keresztülgellerezett a testen.

Nem szoktam hozzá ehhez, ismerte be. A Makuták mesterei a testről testre szökdelésnek, ám ez nem olyasmi, amit valaha is csinálni akartam volna. De jobb, ha gyorsan beletanulok.

Mata Nui kényszerítette magát, hogy visszaforduljon a robot feje felé. Olyan volt, mintha egy nagy hajót próbálna a szél felé fordítani. Érezte a környezet ellenállását, de nem hátrálhatott meg, különben elveszti az irányítást. Tudta, egy megszállható test nélkül hamarosan megőrülne.

Olyan érzés volt, mint egy heves rándulás. Hirtelen az égre nézett fel. Túllőtt volna a célján? Újra kint lenne a robotból? Képes lesz még egyszer visszajutni? Talán, gondolta, meg kéne próbálnom visszajutni a maszkba. Talán van rá más mód is, hogy megállítsam Makutát, mint ez az ósdi gépezet.

Mata Nui megpróbálta mozgásra bírni elméjét, de ez alkalommal semmi sem történt. Aztán ráébredt, hogy a világ többé nem pörög őrült módjára. Tekintete az égbolton állapodott meg. A robot szemein keresztül látott!

Megcsináltam, mondta magának, noha ő is nehezen hitte el. Megcsináltam! A test most már az enyém. Kaptam egy újabb esélyt, hogy megtegyem, amire megalkottak – és ez alkalommal, nem vallok kudarcot. Erre megesküszöm.

§§§

Messze a sivatagban, Ackar, Kiina és Gresh a többi Agori és Glatorián között állt. Ők is látták a ragyogó energialobbanást, ami a robotból jött. Kiina vissza akart menni, mert biztos volt benne, hogy Mata Nui bajban van, de Gresh visszatartotta őt.

--Most nem tudunk neki segíteni—mondta neki. –Ez olyasmi, amit magánakk kell megoldania.

--Mi a megveszekedett--?— suttogta Ackar. –Nézzétek! Ez mozog!

Igaza volt. A robot lassan felemelkedett, miközben homok pergett le róla. Ahogy a Glatoriánok nézték, az feltérdelt, majd teljes magasságában kiegyenesedett. Ámulva néztek fel rá, ahogy a mechanikus lény világuk fölé magasodott.

Nem, gondolta Kiina, nem „az”- nem egy robot. Az… Mata Nui.

--Megcsinálta—mondta Ackar. –Alig tudom elhinni.

--És most?—kérdezte Gresh. –Képesek vagyunk még beszélni vele? Hallani fog minket onnan fentről?

--Talán felhívhatnánk magunkra a figyelmét—válaszolta Ackar. Felemelve kardját és összehívva az új erőket, amiket Mata Nui adott neki, egy tűzgolyót lökött magasan a levegőbe.

A robot feje némileg elfordult a lángoló jelzés irányába. Aztán Mata Nui lenézett oda, ahol társai várakoztak. Aktiválta új teste beszédközpontjait, vigyázva rá, hogy hangja ne legyen túl hangos. Teljes hangerőn, a robot hangja koponyákat zúzott volna be az egész bolygón.

--Szép munka, Ackar—mondta. Noha „halkan” beszélt, szavai hangrobbanásnak tűntek odalent. –Tahu sem csinálta volna jobban.

Kiina Gresh-re pillantott. --Ki az a Tahu?

Gresh vállat vont. –Talán valami Glatorián, akit nem ismerünk.

--Mata Nui, hallasz minket?— kiáltott fel Ackar a robothoz.

--Nem kell kiabálnod—válaszolta Mata Nui. –A szenzoraim egy bogár lélegzését is érzékelnék, ha akarnám. Mind jól vagytok?

--Igen— válaszolta Kiina. –De te is jól vagy?

--Már majdnem elfelejtettem…-- kezdte Mata Nui. –Ez a test… sok mindenben különbözik a régi testemtől. De remélem, megvan az ereje, hogy megtegyem, amit meg kell tennem.

Ahogy kimondta, Mata Nui tudta, hogy ez igazából egy nagyon kicsi remény. Hogy végrehajtsa küldetését, szüksége volt egy második robotra, ezzel egyenlő erejűre. És az egyetlen ilyen, aminek a létezéséről tudott, egy mániákus irányítása alatt állt.

Meg kell próbálnom, mondta magának. Különben mire föl volt ez az egész? Nem azért jártam végig ezt az utat, nem azért mentem át annyi mindenen, hogy kudarcot valljak.

--Keressetek menedéket—mondta az alant összegyűlt tömegnek. –Nem tudom, mi lesz, ha megpróbálom működésbe hozni, vagy mi történik, ha sikerül. Tudnom kell, hogy biztonságban vagytok, mielőtt elkezdem.

--Menedék?—mondta Gelu, egy ex-Glatorián a jégfaluból. –Miféle menedék? Talán nem ő viseli a menedékünket?

--Vannak a közelben barlangok—mondta Ackar. –Mindenkit oda viszünk.

§§§

Mata Nui figyelte, ahogy a Glatoriánok és az Agorik biztonságba vonultak. Idefentről tényleg úgy néztek ki, mint a rovarok. De ha valaha is azt hitte, hogy így is fog rájuk gondolni, akkor nagyot tévedett. Minden egyes mozgó pontocska odalent egy intelligens lény volt, reményekkel és álmokkal. Ha Mata Nuinak tesz érte, azok a remények beteljesülhetnek és azok az álmok valóra válhatnak.

Mata Nui érzékelőivel végigpásztázta Bara Magna felszínét. A Voroxok, a csontvadászok és a Skrallok még mindig tevékenykedtek a sivatagban. Noha kétellte, hogy meghallgatnák őt, meg kellett próbálnia figyelmeztetnie őket.

--Figyelem!— mondta, és szavait az egész világon hallani lehetett. –100 000 év után, itt az ideje, hogy a Bara Magnát ért sérülés meg nem történtté legyen. Eredeti világotok, Spherus Magna, újra életre kelhet. De a veszélyek nem ismertek – keressetek menedéket most, a saját biztonságotok érdekében.

Várt néhány pillanatot, hogy milyen hatása lehetett figyelmeztetésének. Megrémülve a hangtól, ami minden irányból jött, a legtöbb Vorox visszavonult a föld alá. A csontvadászok és a Skrallok kavarogni kezdtek, de ez volt minden. Minden, amire számíthatott. Ez a két csoport bizonyára azt gondolta, ez valamiféle trükk, még úgy is, hogy Mata Nui föléjük magasodó látványa erősítette meg szavait.

Nem volt értelme tovább késlekedni. Mata Nui szemeit az űrre emelte. Bara Magna és két holdja, Aqua Magna és Bota Magna, egykor egyetlen bolygó, Spherus Magna részei voltak. Ezen darabok összerakása és összeforrasztása jelenti a bolygó újjáalkotását. Mata Nui felemelte karjait és koncentrált energia sugarait indította el kezeiből. Az energia irdatlan erejű mesterséges gravitáció volt. De önmagában, lesz elég ereje, hogy megmozdítson két holdat?

Érzékelőhálója jelezte, hogy áthasított az űrön, hogy eltalálják célpontjaikat. De jelzett valami mást is: egy objektum közeledett nagy sebességgel Bara Magna felé. Pillanatokon belül, a tárgy eltakarta napot, sötétségbe merítve a bolygót.

Hogy máshogy jelenthetné be jobban az érkezését? gondolta zordan Mata Nui. Az árnyékok mindig is a hírnökei voltak.

Szélroham zúgott keresztül a világ felszínén, halálos homokviharokat kavarva. Erőlöket csapódott a nyugati sivatagba, hatalmas krátert ütve rajta. Egy hatalmas ütés sújtott Bara Magnára, az egész bolygón földrengéseket okozva.

Mata Nui a világ másik feléről nézett az alakra, aki mellet még ő is eltörpült. A jövevény lángoló vörös tekintetét Mata Nuiba fúrta, belsejéig megdermesztve őt.

--Üdv, testvér—mondta a látogató. –Azt hiszem, itt az idő egy családi összejövetelre.

E szavakkal, a leghalványabb kétségnek sem lehetett többé helye.

Makuta megérkezett.
A hozzászólást 3 alkalommal szerkesztették, utoljára wertuias 2013. jún. 26. 14:06-kor.
A fentiek kizárólag a saját véleményemet és mesterséges szinezéket tartalmaznak. Kivéve, ahol nem.

Eladó készleteim: http://www.bricklink.com/store.asp?p=wertuias
Avatar
wertuias
 
Hozzászólások: 333
Csatlakozott: 2008. aug. 9. 16:11


Vissza: Történetek

Ki van itt

Jelenlévő fórumozók: nincs regisztrált felhasználó valamint 1 vendég

cron