Felsőbb hatalmak (The Powers That Be) - FÉLKÉSZ

Re: Felsőbb hatalmak (The Powers That Be) - FÉLKÉSZ

HozzászólásSzerző: Viktor24 » 2013. ápr. 7. 0:54

Nem tudok róla, hogy adtak volna. Greg szerette tervezés nélkül, írás közben kitalálni a sztorit, ezért meglepne, ha előre tudta volna a végüket.
Viktor24
 
Hozzászólások: 2087
Csatlakozott: 2005. feb. 20. 21:02
Tartózkodási hely: Folyton változik, ha csak nem körülöttem forog az univerzum

Re: Felsőbb hatalmak (The Powers That Be) - FÉLKÉSZ

HozzászólásSzerző: Naruho » 2013. ápr. 6. 22:15

Milyen jó lett volna tudni , hogy végződik, valami közleményt nem adtak legalább azért , hogy végződött a story ?
Ezeket Keresem : Nagyon kellenek lécci
viewtopic.php?f=16&t=10772

Ezeket cserélem , illetve kínálhatom értük(csak korrekten)
viewtopic.php?f=17&t=10776
Naruho
 
Hozzászólások: 46
Csatlakozott: 2011. nov. 16. 16:49

Re: Felsőbb hatalmak (The Powers That Be) - FÉLKÉSZ

HozzászólásSzerző: Viktor24 » 2011. márc. 30. 13:36

4.
Baljóslatú tekintet mérte fel a kőből és malterból álló, lenyűgöző építményt. Hosszú évekkel ezelőtt a Nagy Lények itt, Spherus Magna erdőségekkel borított területén űzték az ipart. Már csak az egyikük maradt az erődítményben, ki bár őrült, még mindig egy ragyogó és veszedelmes elmével bírt.
A megfigyelő számára ez azonban jelentéktelen volt. Neki csak az számított, hogy még ki más tartózkodott az épület belsejében. Axonn, Brutaka és Helryx Toa, mind harcos veteránok; Miserix Makuta, a címmel járó összes erejével; Artakha, az Alkotás Maszkjának viselője; Tuyet Toa, aki hatalmasabb volt annál, mint azt a többiek képzelték; és Vezon, kit megáldottak azzal a képességgel, hogy úgy közlekedjen dimenziókon át, mint mások a levegőn keresztül. Megannyi nagyhatalmú lény, mind egy helyen... ellenállhatatlan.
Eddig sikerült végeznie Tren Krommal és Karzahnival... egyik tébolyodott volt, a másik meg süketduma zselés állagú kupaca. Egyikük sem bizonyult nagy kihívásnak. A Toa, mint mindig, eltussolta a dolgot. Noha a merényleteket kivizsgáló két hős, Kopaka és Pohatu, nemrég eltűnt, őt ez nem izgatta nagyon. Majd csak előkerülnek valamikor: a terv így írta elő.
Hasonlóképp, annak a látványa sem okozott különösebb kellemetlenséget, hogy Lewa Toát természetimádó Agorik hurcolták el. Ha a szükség úgy hozza, majd valamilyen közvetett módon intézkedik a megmentéséről, nehogy a Levegő Toája tényleges veszélybe kerüljön. A Mata Toa túl fontos ahhoz, semmint hogy csak úgy, ok nélkül feláldozzák őket. Óh, majd meghalnak, valamikor, de majd csak akkor, amikor azt ő jónak látja.
Természetesen senki sem fog őrá gyanakodni. Mint ahogy eddig sem. Ahogy telt az idő, és kitisztultak előtte a dolgok, tudta, hogy egyszer eljön ez az alkalom. A leghatalmasabbakat külön kell likvidálni – végtére is nem lenne értelme veszélybe sodorni a nagy tervet úgy, hogy az egyiket kifelejti –, és aztán a többi gyerekjáték lesz. Úgy gondolta, időigényes elfoglaltság lesz, még ha élvezetes is; egyfajta élő stratégiai játék, aminek csak ő ismerte a szabályait.
Ám most úgy tűnt, a sors változtatott a körülményeken. Mivel ennyi célpontja tömörült egy helyre, esélye nyílt egyszerre több kockát előrelépni – egy ilyen lehetőséget nem szalaszthat el. Egy kicsi ez, egy kevésnyi az, és az erőd a földdel lesz egyenlő... az univerzum pedig felsóhajthat.
A biomechanikus gyilkos mosolyogva nekilátott a munkának. Jó napnak nézett elébe, még ha zajos nap is lesz.
___

Kopaka, Pohatu és Gaardus energiafegyvereknek látszó eszközökkel néztek farkasszemet, melyeket három apró, páncélozott teremtés tartott. A két Toának még fogalma sem volt róla, hogy ténylegesen a vörös csillag belsejében voltak, sem arról, hogy kik lehettek ezek a bizarr ellenfelek. Ám kezdték gyanítani, hogy Gaardus sokkal többet tudott annál, mint amit elmondott nekik.
- A törpe azt mondja, hogy már jártál itt – mondta Pohatu szárnyas kísérőjüknek. – Beavatnál?
- Már elmondtam – felelt Gaardus. – Tudjátok.
- Semmit sem mondtál ezekről az... akármicsodákról – így Kopaka. – Mit hagytál még ki?
- Én mondtam, hogy nem akarok visszajönni – mondta egyszerűen Gaardus. – Már tudjátok, miért.
- Mi vagyunk a Kestora – mondta az egyik bíbor és fekete színű lény. – Mi tartjuk működésben ezt a helyet. Ám már rég nem kellett működésbe hozni. És ez az ő hibája – tette hozzá, Gaardusra mutogatva.
- Én nem csináltam semmit! – sziszegett Gaardus, és széttárta a szárnyát. – Én nem akartam idejönni. Én nem akartam elmenni.
- Soha senki sem akar – felelt a Kestora.
- Lennétek szívesek letenni a fegyvereket, hogy civilizált lények módjára megbeszéljük a dolgot? – kérdezte Pohatu.
A három Kestora válaszul magasabbra emelte azokat, és elkezdték meghúzni a ravaszokat. Pohatu egy szempillantás alatt köddé vált. Amikor ismét megjelent, lefegyverezte a Kestorát, és a kezében szorongatta az összes harceszközt.
- Azt mondtam... óh, hagyjuk, tudjátok, mit mondtam – röhögcsélt Pohatu. – Szóval mi ez a sok beszéd a jövésről és menésről? Mi ez, valamiféle pályaudvar?
- Olyasféle – mondta az egyik Kestora.
- Igen, így is lehet fogalmazni – mondta a második.
- Vagy talán mégsem – szólt közbe a harmadik. – De a lényeg, hogy hármatoknak indulnotok kéne. Megkaptátok, amiért jöttetek, ideje menni.
- Megkaptuk, amiért...? – ismételte Kopaka. – Mata Nuira mondom, ha egyszer találok egy olyan ellenséget, aki egyértelmű válaszokat ad, úgy meg leszek lepve, hogy...
- Elmosolyodsz? – fejezte be Pohatu. A három apróság felé fordult. – Idehallgassatok. Pontosan hová is kellene mennünk?
- Hát vissza Mata Nuiba – mondta az egyik Kestora, úgy, mintha egy gyerekhez beszélt volna. – Oda, ahová tartoztok.
- Mata Nui már egy halom roncs Bara Magna sivatagában – mondta Pohatu. – Gyakrabban ki kéne néznetek.
- Ha ez igaz, akkor nem küldhetjük vissza őket – mondta az első Kestora. – Nincs már hová visszaküldeni őket.
- Márpedig itt sem maradhatnak – mondta határozottan a második. – Így is túl sokan vagyunk.
- Megtarthatjuk őket – vetette fel a harmadik. – Talán egy boncolással kideríthetjük, miért nem mehetnek vissza. Persze azt már próbáltuk korábban, és csak egy nagy rendetlenséget kaptunk... nos, igazából jó sok rendetlenséget...de talán ez alkalommal...
Kopaka arca eltorzult, felemelte a Toa fegyverét, és jégsugarat lőtt ki belőle. Mindhárom Kestora szilárddá dermedt.
- Ezt meg miért csináltad? – kérdezte Pohatu. – Talán tanulhattunk volna valamit, erre te megölted őket!
- Nem halottak – mondta Kopaka, és már sarkon is perdült, hogy távozzon. – Csak megfagytak. Kiolvadnak... majd valamikor. Elegem van a zagyvaságokat hablatyoló ellenfelekből. Nézzünk inkább körbe.
Pohatu Gaardushoz fordult, hogy megkérdezze, látott-e már ilyet, ám a szárnyas lénynek hűlt helyét találta. A Kő Toa elindult, hogy beszámoljon Kopakának a hírről. Szükségük lesz Gaardusra, ha valaha vissza akarnak jutni Spherus Magnára.
A Kestora szemei a jégrétegen keresztül figyelték őt.
___

Lent Spherus Magnán, a bonyolult és nagy odafigyelést igénylő munka elvégeztetett. A Nagy Lények erődje és a benne lévők nemsokára már csak egy kupac hamu lesznek.
Leendő gyilkosuk elégedetten nézte munkája gyümölcsét. Leült a földre, és felvett egy követ. Magában hümmögve nekilátott, hogy emlékkövet faragjon a halálra váróknak.
___

Kopaka nem örült Gaardus eltűnése hírének, ám nem is lepődött meg rajta. A teleportáló alak valószínűleg végleg lelépett, legalábbis így tett, ha volt némi esze.
- Reméljük, hogy a Kestora tévedett, és ki lehet jutni innen valahogy - mondta a Jég Toája. – Mert ha nincs...
- Mert ha nincs, akkor hamar rá fogunk unni egymás társaságára – értett egyet vele Pohatu. – Akarod, hogy előremenjek?
- Nem, én... – kezdte Kopaka, miközben Pohatu levegővé vált, s egy szempillantás alatt vissza is tért.
- Túl késő – mondta Pohatu. – Már megtettem. Nincs sok látnivaló. Egy csomó labor. Néhány elavult gép, ami úgy néz ki, mintha már párszázszor kellett volna helyrepofozni. És mintha láttam volna mozogni valakit, de nem vagyok benne biztos.
- Még több Kestora?
- Talán. Kábé ugyanakkora.
- Keressük meg őket.
A két Toa úgy száz métert tett meg, amikor a fények hirtelen kialudtak. Most már mindenhonnan mozgolódás zaját hallották. Suttogások is voltak, de nem értették a szavakat. Kopaka aktiválta az Akaku Nuvát, és röntgenlátásával átnézett a falakon. Az egyik oldalon nem lehetett mást látni, csak az űr sötétjét. A másikon észrevett dolgokat – jó sok dolgot –, amiket jobb szeretett volna sohasem látni. Mikor megszólalt, a hangja nyers volt.
- Indulnunk kell – mondta Kopaka. – Most.
- Mi a baj?
- Nem akarod tudni. Fogd meg a kezem. Megtaláljuk a kiutat.
A hangok egyre közelebbről jöttek. Némelyik úgy hangzott, mint a kotorászó rágcsálók, mások meg mint a fémpadlón vonszolt testek. Egyszer csak egy kivilágított folyosót pillantottak meg előrébb, ám amikor közelebb értek, a fények ott is kialudtak. Sőt a hangok már nemcsak a hátuk mögül, hanem előttük is megjelentek.
- Azt hiszem, körbevettek – mondta Kopaka.
- Minket sosem vesznek körbe – válaszolt Pohatu. – Csak szeretünk az akció középpontjában lenni.
Jobboldal felől egy fénynyaláb tárult fel. A fény egy kis lényt fedett fel, amely a két Toának integetett.
- Ide, erre gyertek.
Kopaka az Akakut használva látta, hogy a háta mögötti szobában nem tartózkodott más. Ha ez egy csapda, akkor nem valami jó csapda. A két Toa megindult az ajtó felé, majd beslisszoltak a helyiségbe. A lény rájuk zárta az ajtót.
- Odakint nem biztonságos – mondta megmentőjük. – De erre gondolom, ti magatok is rájöttetek. Tudjátok, sok igen goromba ember van idefent.
A Toák meglepődve látták, hogy „vendéglátójuk” nem egy Kestora, hanem egy matorán. Egész pontosan egy onu-matorán, ám egyikük sem ismerte fel.
- Ki vagy te? – kérdezte Pohatu. – És mit keresel itt?
- Ami a második kérdést illeti, gyanítom, ugyanazt, mint ti – felelt a matorán. – És hogy ki vagyok... a nevem Mavrah.
Viktor24
 
Hozzászólások: 2087
Csatlakozott: 2005. feb. 20. 21:02
Tartózkodási hely: Folyton változik, ha csak nem körülöttem forog az univerzum

Felsőbb hatalmak (The Powers That Be) - FÉLKÉSZ

HozzászólásSzerző: Viktor24 » 2010. júl. 21. 0:16

1.
Gaaki Toa fáradtan lerogyott egy kőre. Ő, valamint maréknyi Víz Toa társai napok óta azon fáradoztak, hogy segítsék a tengeri lényeket és a vizek egyéb lakóit átköltöztetni a tönkrement Makuta robotból a biztonságot jelentő Aqua Magnába. Kimerítő munka volt, főleg miután a csapat legerősebb tagját, Gali Nuvát, Tahu elkérte egy különleges küldetésre.
Előidézett egy enyhe záport, hogy lehűtse magát. A cseppek hidegebbre sikerültek, mint azt akarta, és Gaaki valósággal didergett tőlük. Megfordulva megpillantotta a hőmérsékletváltozás okát: Kopaka, a Jég Nuva Toája közeledett felé.
- Nem láttad Tahut? – kérdezte sürgetően.
- Északra ment Galival, hogy helyet keressen Új Aterónak – válaszolt Gaaki. – Mi a gond?
- A Mahri Toa veszélyben van – mondta Kopaka. – És valószínűleg mi is. Bármennyire is gyűlölöm bevallani, azt hiszem, ez még számomra is túl nagy falat.
Gaaki nem ismerte Kopakát valami jól, de eleget hallott róla, hogy tudja, egy ilyen beismerés komoly bajt jelenthet. Újfent bosszankodott azon, hogy nincs valós hatalma a Jövendölés Maszkja fölött. Ez a maszk képes bepillantást nyújtani neki a közeljövőbe, ám csak akkor, amikor akarja, nem pedig az ő parancsára. Azonban ahhoz nem volt szüksége maszkerőre, hogy lássa, Kopaka milyen nyúzottnak tűnt.
- Elfáradtál – mondta a nő. – Nem tudom, hogy Tahu mikor jön vissza, és úgy hangzik, hogy akármit is tervezel, nem tűr halasztást. Mondj el nekem mindent, és majd a csapatommal megvizsgáljuk.
Kopaka elmagyarázta, hogy egy barbár Skakdi csapatot látott átkelni Bara Magnán, nyomukban egy csapat, ránézésre szolgalelkű Mahri Toával. Minkét csoport egy különös, aranybőrű lényt követett, amilyet még Kopaka sohasem látott. Miközben ő figyelt, a lény egyetlen legyintéssel egy hatalmas kastélyt emelt. Aztán visszasietett a táborba, hogy figyelmeztesse a többi Toát, és segítséget találjon.
Ellentmondott Kopaka természetének, hogy valaki másra bízza a saját dolgát. De be kellett látnia, hogy Gaakinak igaza volt – tényleg nagyon kimerült. Ha így menne harcba, azzal nem csak magát, hanem társait is veszélybe sodorná. A nő megígérte neki, hogy a Hagah Toák felderítik a helyzetet, és értekeznek vele, mielőtt lépéseket tennének.
Kopaka a nap hátralevő részét a mentőcsapatok munkálkodásainak szemmel tarásával töltötte, és segített nekik, ahol tudott. Estefelé találkozott Pohatu Nuvával, majd ketten létrehoztak egy hűsölősátrat azoknak, akik még a Bara Magna sivatag megmaradt részein dolgoztak. Éppen ezen dolgoztak, amikor egy különös Levegő Toa tűnt elő a sivatagból, feléjük csörtetve.
- Hogy hagyhattátok, hogy megtegyék? – követelőzött a zöld páncélt hordó Toa. – Hogy engedhette bárki is?
Pohatu aktiválta a Gyorsaság Maszkját, és odaszáguldott, hogy fogadja a jövevényt.
- Lassabban – mondta a Kő Nuva Toája. – Mit tettek meg? Miről beszélsz?
- Karzahni – köpte a Toa. – A legelvetemültebb, leggonoszabb, legszadistább szégyene az élőlényeknek, akivel valaha találkoztam – és valaki szabadjára engedte. Itt bujkál valahol a bolygón, és én meg fogom találni.
- Ez mind szép és jó – mondta Pohatu, igyekezve nyugtatóan hatni rekedtes hangjával. – Talán én és a barátom is segíthetünk. De jobb lenne, ha előbb elmondanád, hogy ki vagy.
- A nevem Lesovikk – mondta a Levegő Toája. – És nem kell a segítségetek. Csak mondjátok meg, hol találom Karzahnit, és aztán elintézem a többit.
Pohatu vállat vont.
- Gőzöm sincs. Sosem láttam.
- A Mahri Toáknak volt már dolguk Karzahnival – közölte Kopaka. – De ők most… pillanatnyilag elfoglaltak. Mégis, tudjuk, hogy ő rendkívül veszélyes. Ha tényleg szabadlábon van, hajnalra megszervezünk egy keresőcsapatot.
Lesovikk megrázta a fejét.
- A hajnal túl késő. Most kell megtalálnunk. Ha segíteni akartok, napfelkeltekor kövessétek a lábnyomaimat.
Ezzel Lesovikk el is tűnt a növekedő sötétben. Pohatu figyelte, ahogy megy.
- Nagyon komoly – mondta.
- Valóban – így Kopaka.
- Kicsit emlékeztet valakire, akit ismerek – mondta a Kő Toája.
Kopaka ránézett.
- Képzelem, hogy kire.
___

Másnap reggel Kopaka és Pohatu elindultak Lesovikk nyomait követve. Kopaka elintézte, hogy ha Gaaki és a Hagah Toa hírekkel tér vissza, őt azonnal értesítsék róla. A Levegő Toájának ösvénye kelet felé, Vulcanus falvának irányába tartott. Ahogy megközelítették a területet, a mozgó homok elfedte Lesovikk jártának minden nyomát.
- Lehet, hogy letért az útvonalról – mondta Pohatu. – Talán nem vettük észre.
- Meglehet – mondta Kopaka. – Vagy talán úgy döntött, hogy jobb elfedni a nyomait.
- Előremegyek, és megnézem – mondta Pohatu.
- Légy óvatos.
- Nem kell annak lennem – felelt vigyorogva a Kő Toája. – Gyors vagyok.
Pohatunak nyoma veszett. Egy szempillantás alatt vissza is tért, ám a mosolyát útközben elhagyta.
- Ezt neked is muszáj megnézned – mondta. – Megragadta Kopakát, és ismét a maszkját használta, hogy átszáguldjanak a homokos talajon. A Vaskanyon szélén álltak meg végül.
- Nézd! – mondta Pohatu.
Kopaka átpillantott a kanyon peremén. Odalenn egy alak összetört maradványait látta.
- Halott? – kérdezte Kopaka.
- De még mennyire – így Pohatu. – De várj. Van jobb is.
Pohatu lesurrant Kopakával a meredek lejtőn a kanyon aljára. Még a Jég Toáját is megdöbbentette a borzasztó látvány, pedig ő már látott életében csúnya dolgokat bőven. Egy pillantás elég volt, hogy megállapítsa, a tetem megegyezett azzal a leírással, amit Jaller Toa egykor Karzahniról adott.
- Szóval menekülőben volt a táborból, eljutott idáig, megbotlott, és belezúgott a kanyonba – mondta Kopaka. – Nem a legszebb halálnem, de megesik.
- Feltéve, hogy az eséstől halt meg – felelt Pohatu. – Nézz csak a hátára!
Kopaka letérdelt. Egy vágás volt Karzahni páncélján. Lehet, hogy fegyver okozta, de akár az éles sziklák is, miközben zuhant.
- És most nézd meg ezt! – mondta a Kő Toája. Kinyújtotta a kezét. Egy görbe pengéjű kardot szorongatott a markában. Kopaka már látott ilyet korábban. Lesovikk pont ilyet hordozott.
- Csak nem…?
- Lehetséges – bólintott Pohatu. – Megtalálta Karzahnit, és ledöfte, aki aztán a sziklaperemről a kanyonba zuhan.
- Ha ez igaz, akkor megsértette a Toa szabályzatot – mondta Kopaka. – Le kell vadásznunk.
Pohatu válaszolni akart, de a szélfúvásra körbefordult. Egy ciklon tombolt a kanyonban, és egyenesen a két Toa felé tartott.
- Ha megéljük, testvérem – mondta Pohatu. – Ha megéljük.

2.
Pohatu gyorsan megragadta Kopakát. Nem kell más, csak egy kis sebességlöket, hogy megmeneküljenek a közelgő ciklon elől. Kopaka azonban lerázta magáról.
- Vannak dolgok, testvér, amiket egyedül is elintézek – mondta a Jég Nuva Toája.
Kopaka fogta magát, és egy jégsugarat lőtt ki hóviharpengéjéből. Méternyi vastag gátat hozott létre a kanyon két fala között. A ciklon telibe kapta, mire a jég töredezni kezdett. Kopaka még némi erőbevetéssel megtámasztotta.
- Nem volna egyszerűbb...? – kezdte Pohatu.
- Csöndet – szólt vissza Kopaka. – Koncentrálnom kell.
Pohatu vállat vont. Kopaka néha merő makacsságból a lehető legnehezebb megoldásokat választotta. A legtöbb esetben ez nem zavarta Pohatut. Ám most, hogy egy hulla fölött ácsorogtak, és egy lehetséges merénylő volt szabadlábon, nem tetszett neki az időzítés.
Pohatu aktiválta a maszkerejét, majd elviharzott a ciklon irányába. Útközben átrezegtette magát Kopaka jégfalán. Addig futott körbe-körbe a forgásával ellentétes irányban, hogy lassan semlegesíteni tudta a forgószél erejét. A jelenség gyorsan szertefoszlott, majd Pohatu lefékezte magát a sziklást talajon. Visszanézett Kopaka felé, de nem látott mást, csak a fehér falat. Pohatu ingerülten megrúgott egy sziklát, mellyel lyukat ütött a közepébe. A lyukon keresztül a meglepett Kopakát lehetett látni.
- A legjobb védekezés egy hatásos támadás, nemde? – így Pohatu.
- Nem, ha rá akarsz mutatni valamire – csattant fel Kopaka.
Pohatu visszasietett a Jég Toája mellé.
- Pontosan mire?
- Gondolkozz! Ha Lewa egy ciklont küldene valakire, annak egy fal – bármilyen fal – képes lenne útját állni? Vagy úgy intézné, hogy az alkotása átmenjen az akadály fölött? Ez a forgószél csak püfölte a falat.
- Szóval Lesovikk nem volt itt, hogy irányítsa, vagy... – kezdte Pohatu.
- Vagy nem is ő érte a felelős – fejezte be Kopaka. – Van, hogy egy ciklon csak egy egyszerű ciklon... nem pedig egy kísérlet a bizonyíték megsemmisítésére.
Pohatu körbenézett a kanyon talaján. Barlangok, sziklakiszögellések és ezernyi egyéb búvóhely borította.
- Elmehetnénk innen? Ez a hely a lesből támadók paradicsoma.
Kopaka Karzahni hullája fel mutatott.
- Szerintem egyetértene veled.
___

A két Toa felszedte a testet, és az Agori/matorán táborba vitte. Tahu és Gali már visszatértek az északi felderítőútjukról. A Tűz Toája komor arccal hallgatta végig a történetet. Mikor Kopaka befejezte a meséjét, Tahu letérdelt, hogy megvizsgálja a tetemet. Kicsivel később felállt és elsétált, közben intett Kopakának, hogy kövesse.
- Ez nem jó – mondta csöndesen Tahu. – Ha teljesíteni akarjuk Mata Nui óhaját és egy békés társadalmat akarunk kiépíteni, el kell nyernünk az Agori és a Glatorian bizalmát. Messze van még, hogy területet találjunk Új Aterónak. Nem hiányzik, hogy még valami vad Toa is itt rohangáljon, vívva a saját háborúját.
- Még mindig Lesovikk a főgyanúsított – értett egyet Kopaka. – De fogalmunk sincs róla, hogy hol lehet.
- Nekem van – mondta Tahu.
___

- Láttuk, hogy észak felé tart – mondta Gali Pohatunak. – És, ha jobban belegondolok... szerintem nem volt nála a kardja.
Pohatu a szemöldökét ráncolta.
- Hát, ez rossz hír. Miért hagyná hátra?
- Nem tudom – mondta Gali. – Talán valakinek meg kéne kérdeznie?
- Talán – felelt Pohatu. – Amúgy hogy ment az út?
Gali vállat vont.
- Nem valami jól. Mindenhol szétnéztünk, de Tahunak semmi sem felet meg. Messze van még, hogy területet találjunk Új Aterónak. De majd csak eljutunk odáig. Tartozunk a népünknek és Spherus Magnáénak is.
Pohatu bólintott. Egy közelben lévő Agori csoport elvonta a figyelmét. Egymás közt sugdolóztak, és a Toa felé mutogattak. A sivatagban történt gyilkosságról már terjedtek is a pletykák. Pohatu azon tűnődött, az Agorik nem hiszik-e, hogy ő és Kopaka nemcsak a testet találták meg, de ők is voltak a tettesek.
Úgy tűnik, van egy újabb okunk, hogy előkerítsük Lesovikkot, gondolta. Mégpedig minél hamarabb.
___

Másnap reggel a két Toa állatokkal és ellátással felszerelkezve elindult észak felé. Tahu is velük akart menni, de Kopaka nemet mondott.
- Ha az Agorik gyanakodnak ránk, a vezérünkre itt van szükség, hogy útját állják a pletykáknak – érvelt a Jég Toája. – Te és Gali beszéljetek Ackarral, hogy tudja, mi a helyzet. Pohatu meg én majd gondoskodunk a többiről.
Már pár órányi lovaglásra jártak a táborról, mikor Pohatu megfelelőnek találta az időt, hogy feltegyen egy kérdést:
- Szóval hogy fogunk elbánni vele?
- Mire célzol? – kérdezte Kopaka.
- Figyelj, Tahuval is megküzdtünk még a szigeten, amikor az a Rahkshi megmérgezte – mondta Pohatu. – És a múltban több Toa is rossz útra tért, akiket mind meg kellett állítani. De... ő mégiscsak közénk tartozik, és manapság már nem vagyunk olyan sokan. Egyébként is, azt hallottam... már ha tényleg ő ölte meg Karzahnit... hogy jó oka volt rá.
- Talán ez a probléma – mondta Kopaka. – Ő helyesnek érezte. Karzahni végtére is egy borzalom volt. Ám a mi feladatunk, hogy megküzdjünk a szörnyekkel. Ha elkezdjük azt hinni, hogy meg is ölhetjük őket, akkor nem leszünk többé jobbak náluk. Védelmezők vagyunk, nem hóhérok.
- Én csak mondom...
- Értem, hogy mit mondasz.... hidd el, értem – mondta Kopaka. – De keskeny vonal választja el a hőst a szörnytől. Ha Lesovikk ezt átlépte, meg kell állítanunk. Nincs mese.
___

A két Toa két teljes napig lovagolt. A föld barnáról zöldre változott, és a homokbuckákat buja erdő váltotta fel. Nem látták nyomát se Lesovikknak, se másnak. Pohatu többször is eltanakodott hangosan azon, hogy mi történhetett Lewával, a Levegő Nuva Toájával. Hátha egy léggel bánónak könnyebb lenne ráakadnia egy másikra. Ám Lewa még Makuta legyőzése előtt eltűnt, és az óta senki sem látta.
Kopaka inkább a merényleten merengett. Minden nyom egy irányba mutatott, de mi van, ha az irány téves? Igaz, Lesovikknak volt módja, oka és alkalma, hogy megölje Karzahnit, de ugyanakkor másiknak is volt. Sőt mi több, mi van, ha ez az egész nem is személyesen Karzahniról szólt?
Pohatu nem értette, hogy a barátja mire célzott.
- Valaki leszúrta egy karddal, és lelökte egy szakadékba. Ez hogy nem személyes?
Kopaka megvonta a vállát.
- Nem tudom. Csak... mi van, ha nem Karzahni tettei miatt történt, hanem azért, amit képviselt?
- Vagyis az összevarrt maszkokat hordó, rosszmodorú őrültekért? Mert Karzahni mást aligha képviselt.
Mielőtt vitájuk elmélyülhetett volna, Kopaka feltartotta a kezét, hogy csöndre intse társát. Valami mozgott az előttük lévő fák közt. Lesovikk? Vagy valaki más? Kopaka összegyűjtötte az elemi erejét, hogy felkészüljön egy támadásra.
Ám arra, ami történt, senki sem készíthette volna fel a Toákat. Egy sikoly hasított az elméjükbe, mely tiszta kínból és valami másból állt... teljes megrendülésből. A mentális ordítás olyan erőteljes volt, hogy mindkét Toa leesett az állatáról, kezüket pedig a hang receptoraikra nyomták. Ám ez sem hatott. A sikoly nem fizikai volt, hanem telepatikus, és olyan képekkel járt, amelyeket egyikük sem fog többé elfelejteni.
Mikor végül lecsendesült, Kopaka állt fel először. Pohatu nem tudta megállítani, berohant az erdőbe. Mire a Kő Toája utolérte, azt látta, hogy Kopaka valami furcsa, skarlátvörös zselédarab fölött áll. Pohatu körbenézett, és észrevette, hogy több száz méteres körben mindent hasonló anyag borított.
- Csak nem...?
Kopaka bólintott.
- Még ha nem is hallottam volna a leírását, az a mentális villogás mindent elárult. Ez itt mind Tren Krom.
Pohatu szemei kitágultak.
- A Tren Krom? A „ránézel és megőrülsz, hajdani világura” Tren Krom? Mi tehette... ezt... vele?
Kopaka nem válaszolt. Tren Krom állítólag egy olyan hatalmat képviselt, amely mellett Karzahni eltörpült. Valami mégis pillanatok alatt cafatokra tépte, és semmi egyértelmű nyomot nem hagyott hátra. Ilyesfajta bűnt egy Levegő Toájának ereje könnyedén képes lenne véghezvinni, egy dologtól eltekintve. Kopaka agyába telepatikus úton eljutott egy kép, amely nem Lesovikk felé mutatott. Egy egyszerű, tiszta kép volt, egyetlen egy tárgyról.
Egy vörös csillagról.

3.
Kopaka és Pohatu az erdőben állt, és még mindig Tren Krom maradványait nézte. A matorán univerzum egykoron leghatalmasabb lénye immáron nem volt több elszórt foszlányoknál, amelyek beborították a növényzetet. A látvány több okból is felkavaró volt.
- Vajon ki lesz a következő? – mondta Pohatu.
- Te meg miről beszélsz? – kérdezte Kopaka.
- Nem veszed észre? Előbb Karzahni, aztán Tren Krom... egy minta rajzolódik ki. Sorban halnak meg a nagyhatalmúak.
- Két haláleset aligha nevezhető mintának – jegyezte meg a Jég Nuva Toája. – Két teljesen különböző helyszín, két teljesen különböző ölési mód... Bevallom, elgondolkodtam, nem Lesovikk végzett-e Tren Krommal, de nem tudom, mi oka lehetett volna rá.
Pohatu megrázta a fejét.
- Nem Lesovikk ölte meg. Legalábbis szerintem nem. Lesovikk mérges volt Karzahnira, hajtotta a bosszúvágy, de nem volt eszelős. Aki ezt tette... nos, mondjuk úgy, hogy volt kevésbé mocskos módja is annak, hogy megszabaduljunk Tren Kromtól.
Kopaka letérdelt, hogy szemügyre vegye a maradványokat.
- Ez igaz. No meg ott van az a kérdés is, hogy ki férkőzhetett olyan közel Tren Kromhoz, hogy ezt tegye? Ha jól tudom, az elméje olyan erős volt, hogy messziről megérzett egy másik értelmes lényt.
- Talán megbízott az illetőben? – vetette fel Pohatu.
Kopaka felállt, és körbenézett az erdőben. Nyomasztó volt a csönd.
- Kétlem, hogy megbízott volna bárkiben is. De gondolj bele: elvileg a szigetéhez volt kötve a régi univerzumunkban, mozgásképtelenül. Ám amikor Mata Nui Rendjének ügynökei felkeresték, hűlt helyét találták. Erre mi meg itt találunk rá, holtan.
- A Rend... csak nem hiszed, hogy...?
Pohatu kérdését megzavarta egy hang, amely fentről hallatszott. Valaki vagy valami rejtőzött a fák között. Pohatu nem látta tisztán, ám azt kiderítette, hogy bárki is az, hatalmas szárnyai vannak.
- Megengeded? – kérdezte Kopakától.
- Ugyan – mondta a Jég Toa. – Van, amit egyedül is elintézek.
Kopaka összegyűjtötte az elemi erejét, s egy fagysugarat lőtt a lombokban rejtőző figyelőjükre. Ennek hatására befagytak a szárnyai, mire az idegen a földre bukfencezett magasleséből.
Pohatu figyelte, ahogy a jövevény szédelegve megpróbál felállni. Valóban csipkézett szélű szárnyai voltak, és hosszú végtagokkal áldotta meg a sors. Egy Kanohi maszkot viselt, és amikor leesett, egy tűzkard csúszott ki a markából. Szóval nem őshonos Spherus Magnán, gondolta Pohatu. Közénk való.
- Ki vagy? – követelőzött Kopaka. – Miért kémleltél minket?
- Nem kémkedtem – zihált a szárnyas idegen. – Vadásztam.
- Mint ahogy Tren Kromra is itt? – kérdezte Pohatu.
A lény megrázta a fejét.
- Én rá nem vadásztam... valaki más volt. De aztán étkezés nélkül elment, így az élelem az enyém lett.
- Ki ment el? Ki ölte meg? – kérdezte Kopaka.
- Megpróbáltam megnézni – mondta a lény. – De tudta, hogy itt vagyok. Egy süvítő szél lelökött engem a figyelő helyemről, és sok faágat is letört. Mire ismét az égben voltam, ő már nem volt ott.
- Feltérképeztem a helyet – így Pohatu. – Nem láttam semmi nyomot, ami ide vagy innen elvezetne.
- Ha én is a ti fajtátokhoz tartoznék, hinnétek nekem – mondta keserűen a lény. – De nyilván azt hiszitek, hogy olyan távol áll tőlem az igazmondás, mint a kinézetem a tiétektől.
Pohatu Kopakára nézett, aztán vissza a szárnyas alakra.
- Mi a neved?
- Amikor még volt, ki néven nevezzen, Gaardusnak hívtak. De az régen volt, amikor egy koróban laktam. Most már csak az vagyok, amit láthattok.
- Te... egy matorán voltál? – kérdezte Kopaka, igyekezve elrejteni a kételkedést a hangjában.
Gaardus lerázta a szárnyán maradt jégkristályokat, és feltápászkodott.
- Úgy ejted ki a nevet, mintha tartozna hozzá valami becsületesség. Igen, matorán voltam. Volt otthonom, munkám, életem. Aztán elrabolt a fivéreim egy csoportja, akiket olyan bűnökét száműztek, melyeket el sem lehet mondani. Ők voltak a Nynrah Szellemek, akiket még saját népük is rettegett és gyűlölt.
- Halottam a Nynrahról – szólt Kopaka. – Fegyverkovácsok.
- Te azt mondod – felelt Gaardus. Megborzongott, mintha az emlékei fájdalmat hasítottak volna belé. – Elhatározták, hogy kovácsolnak egy élő fegyvert... én voltam az eredmény. De túl okos voltam nekik. Megszöktem... és vadásztam... míg végül nem maradt egy se közülük.
Pohatu megrendült. Miféle matorán lenne képes így eltorzítani saját fajtársát? Hogy engedhette meg a többi Nynrah, hogy ez megtörténjen? Annyira lefoglalta őket a kultúrájuk titoktartása, hogy eszükbe sem jutott Toát hívni, aki megállíthatná a száműzötteket ebben a borzalomban?
- Valahogyan kijutottál a robotból – mondta Pohatu. - Talán a Rahival, hogy ne kelts feltűnést. Úgy vélem, mostanra jó vagy a rejtőzködésben. Aztán észak felé mentél, olyan messze a te... a matorántól, amennyire csak lehet.
- El akartam távolodni az őrjöngéstől – felelte Gaardus. – De még ide, erre a békés helyre is követett.
Kopaka nem tudta megállni, hogy ne érezzen sajnálatot az előtte álló, tragikus sorsú lény iránt. Ám volt két megmagyarázatlan halálesetük, régi hibákat pedig nem volt idejük jóvátenni. Talán majd, ha mindennek vége...
- Mit láttál? Mondj el mindent – mondta.
- Akit ti Tren Kromnak hívtatok, a semmiből tűnt fel az erdőben – kezdte Gaardus, lassan és óvatosan szótagolva. – Össze volt... zavarodva. Tudott mozogni, de nem túl gyorsan, és nem messzire. Vadászni akartam, de az elméje megérintette az enyémet, ami fájt. Aztán... jött valaki más, és feltámadt a szél, és láttam a csillagot, utána...
- Várj! – mondta Kopaka. – Láttál egy csillagot? Milyen csillagot?
- A vörös csillagot – mondta Gaardus, mintha a válasz magától értetődő lett volna. – Láttam az elmémben.
Kopaka kíváncsivá vált. Ő is látott egy képet a vörös csillagról, amelyet Tren Krom sugárzott telepatikus útón élete utolsó pillanatában. Amikor Kopaka és a társai először eljöttek Mata Nui szigetére, a vörös csillag ott ragyogott fölöttük. Sokkal később rájöttek, hogy a csillag valójában egyfajta indítórakéta volt, amely a Mata Nui robotnak segített kiszabadulni a bolygó gravitációs vonzásából. Nem egy igazi csillag volt, hanem egy gép. De ez nem magyarázta meg, hogy Tren Krom miért gondolt volna rá olyan sietősen egy ilyen szörnyű pillanatban.
- Olyan régóta nem gondoltam a csillagra – folytatta Gaardus. – Egész a Nynrah halála óta. A csillag volt, amiért a szökésem után olyan sokáig a Nynrah faluban maradtam. Már nem is tudom, hogy amit vártam, talán mindvégig odafent volt, nem pedig a föld és víz birodalmában.
Kopaka felnézett. A csillag már a Spherus Magna fölötti égen csillogott, és ez így is volt, amióta a Mata Nui robot megérkezett a bolygóra. A robot megsemmisülésével a csillag haszontalanná vált. Mégis ott maradt az igaziak között, és várt, várta a hívó szót, amit már sosem fog megkapni.
- Ha valahogy fel tudnánk jutni oda... – mondta Kopaka, inkább magának, mint a többieknek.
- Ott nem lehet jól vadászni – így Gaardus.
- Amit mi keresünk, arra igen – felelt Pohatu. – De nem számít, egyikünk sincs felszerelve az űrutazásra.
Gaardus hosszú ideig a talajra fordította a tekintetét. Aztán, igen halkan, annyit mondott:
- Én elvihetlek. De nem akarok visszatérni oda. Senki sem akar.
- És hogy vinnél el? – érdeklődött Kopaka.
- Engem vadásznak építettek – mondta Gaardus. – És a vadász mindig visszatér a prédában gazdag földekre. Bárhol, ahol csak voltam, oda visszatérhetek... még egy olyan helyre is.
- Akkor vigyél oda minket – mondta Kopaka.
- Izé, Kopaka? – így Pohatu. – Válthatnánk pár szót?
A Jég és a Kő Toája arrébblépdelt már métert, és suttogva beszéltek, hogy Gaardus ne halja meg őket.
- Tényleg arra a szárnyas csodabogárra akarod bízni a vezetést? Mi van, ha a Toát sem kedveli jobban a matoránnál?
- Neked talán van jobb ötleted? Tren Krom élete utolsó másodpercét arra használta, hogy üzenetet küldjön a csillagról... vagy figyelmeztessen. Van odafent valami, ami kapcsolatban áll a halálával. Ki kell derítenünk, mi az.
- Oké – mondta Pohatu. – De újfent el kell tűnődnöm azon, nem túl szorosan hordod-e azt a Kanohit.
A két Toa visszafordult Gaardushoz.
- Ha fel tudsz oda juttatni, akkor menjünk – mondta Kopaka.
- És gyorsan, mielőtt még valaki, esetleg én, meggondolja magát – tette hozzá Pohatu.
Ha Gaardus netán úgy vélte, hogy a két Toa megőrült, nem látta értelmét elmondani nekik. Egyszerűen odalépett hozzájuk, kioldotta szárnyait, és körbeölelte velük a két hőst. Majd egy szempillantás alatt mindhárman eltűntek.
Pohatu nem tudta, mire számítson – még sosem volt egy „csillag” belsejében. Amikor Gaardus kinyitotta a szárnyait, és visszalépett, a Kő Toája körbenézett. Egy íves folyosón találta magát. A falak mintha szerves szövetek és fémpántok szövevényéből álltak volna. Éppen ilyennek képzelte el egy Toa belsejét. Összeszedte a bátorságát, majd kinyúlt a kezével, hogy megérintse az egyik falat. Mind a fém, mind a szövet mozdulatlan és jéghideg volt.
Legalább most nem valami élőben vagyok, gondolta. Már kezdett elegem lenni belőle.
- Vendégek – suttogta oda neki Kopaka.
Pohatu a folyosó túlsó végére tekintett. Három apró, bíbor és fekete páncélba burkolt lény haladt feléjük. Pohatunak valami nagyon ismerősnek rémlett bennük, mintha már valakitől halott volna róluk, de nem jutott eszébe, hogy mikor. Mihelyt a lények meglátták a két Toát és szárnyas kísérőjüket, látszólag nagy rémület lett úrrá rajtuk.
- Mit kerestek ti itt? – kérdezte az egyikük. – Vissza kell mennetek! Már itt sem kéne lennetek.
- Nem – szólt a másik. – Már el is felejtetted, mi történt a múltkor? Nem akartak visszamenni, és muszáj volt...
A harmadik közbeszólt, és Gaardus felé mutogatott.
- Az már volt itt korábban. Ő volt az utolsó. Meg kell tudnia, hogy miért nem mehetnek már el.
- De nézz csak rájuk! – mondta az elsőnek felszólaló. – Ismét működnie kell, máskülönben hogy kerültek volna ide?
A többiek elhallgattak, mintha elismerték volna barátjuk igazát. Aztán az, amelyik emlékezett Gaardusra, bólogatni kezdett, s azt mondta:
- Igazad van. De ha mégsem működik, akkor nekik és véget kell vetnünk úgy, mint a többinek?
Mindhárom lény ekkor ördögi kinézetű kézifegyvereket rántott elő.
- Természetesen – mondta az első. – Másképp hogy tehetnénk jóvá bármit?
Viktor24
 
Hozzászólások: 2087
Csatlakozott: 2005. feb. 20. 21:02
Tartózkodási hely: Folyton változik, ha csak nem körülöttem forog az univerzum


Vissza: Történetek

Ki van itt

Jelenlévő fórumozók: nincs regisztrált felhasználó valamint 1 vendég

cron