Bionicle Krónikák 1:A Toa története

Re: Bionicle Krónikák 1:A Toa története

HozzászólásSzerző: Toa Den » 2011. nov. 15. 20:04

Bocs,mikor lesz folytatás? :?:
Toa Den
 

Re: Bionicle Krónikák 1:A Toa története

HozzászólásSzerző: wertuias » 2011. feb. 26. 11:03

3
Onua – a föld Toája


-Ás, húz, kapar, nyom. Ás, húz, kapar, nyom.
Onua, miközben lapátolta ki a nedves földet egy új alagútból, a ritmust kényelmesnek találta. Amikor észrevette a barlangbejáratot, és sietve magához ölelte a kellemes sötétséget, sokkal jobban érezte magát. A föld alatt boldog volt.
Mégsem volt egészen otthon. Semmit sem tudott a nevén kívül, se azt, hogy hol van, se azt, hogy ki ő. Ráadásul nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy hiányzik valami – valami, ami önmagának egy része.
-Ez csak a tudás hiánya miatt van – mondta magában, ahogy újabb adag földet lapátolt ki az egyre növekvő alagútból. – Érthető, hogy furcsán érzem magam, azt se tudom, ki és mi vagyok.
Félretolta az aggodalmat, folytatta a munkát. Nem volt értelme olyasmi miatt vesztegetni az erejét, ami tőle független volt. Csak azt tudta befolyásolni, amit csinált, ilyen volt például az ásás.
De miért ás? Onua megállt, és összevonta a szemöldökét. Valami miatt belekezdett ebbe az alagútba. Vajon miért, milyen célt követ?
… majd a tudás is megjön…
Onua meglepődött a gondoltra. Ő gondolta ezt? Szinte úgy tűnt, mintha valahonnan kívülről jött volna, mint azok a halvány, nyugtalanító álmok, amelyekre homályosan emlékezet abból az időből, mielőtt felébredt…
-Nem érdekes – mormogta, és előre nyúlt egy újabb adag földért. – A tudás nem akkor jön, amikor ölbe tett kézzel várjuk.
Visszakényszerítette magát a munkához. A kérdéseket könnyű volt félrelökni, és könnyű volt elmerülni a földdel végzet munka örömében. A tudata mélyén azonban ott maradtak a kérdések, súlyosan, sűrűn és szilárd rejtélyességgel.
Nemsokára legalább száz hosszt ásott a tömör földbe. Szeme, amely gyengén és homályosan látott a felszínen, idelent alkalmazkodott, hogy az alagút sötétjében jól láthasson.
Onua nagy erőt gyűjtött hatalmas kezébe, hogy áthatoljon az alagútfalának egy sziklás szakaszán. Ám úgy érezte, mintha puszta levegővel találkozna a kemény föld és szikla helyett. Érdekes.
Amint nyögve áthaladt a lezúduló kövek és agyag záporán, óriási barlangban találta magát. A közepén egy lapos síkban végződő sziklaoszlop állt. A tetején egy fénykő ragyogott.
-Tehát mások is vannak a föld alatt – gondolta Onua, és bólintott. –Ők talán tudnak válaszolni a kérdéseimre.
A barlang szemben lévő falában egy alagút bejáratát pillantotta meg, elindult hát benne. Néhány hosszanként újabb fénykő világította meg az utat. Itt-ott jelek és rajzok voltak a falba vésve.
Ahogy befordult a sarkon, meg egy különlegesen nagy kép közepén álló ismerős alak látványa döbbentette. Megállt és tátott szájjal nézte.
-Az ott – én vagyok? – suttogta, miközben megérintette a gondos munkával faragott képet. A dombormű egy tagbaszakadt alakot ábrázolt, ék alakú maszkkal és hatalmas, karmokban végződő kézzel. Öt másik, hasonló figura volt körülötte. A csoporttal szemben ijesztő külsejű lények hordája állt, böhöm nagy gyíkok, skorpiók és egy pár félelmetes, rákszerű szörnyeteg is. Mik ezek? És kik azok az alakok, akik között ő áll?
De legfőképp, hogyan került egy őt ábrázoló kép a falra, amikor csak most érkezett?
Amint Onua finoman követte a vésés vonalait, egyik karomszerű ujjával, különös vibrálást érzett a falban. Odalépett, fejét a falhoz tapasztotta, és erősen figyelt.
… damdamdadamm, damdamdadamm, damdamdadamm…
A hang egyenletes ritmusban szólt. Elképzelése sem volt, mit jelenthet, de ki akarta deríteni. Még egy utolsó pillantást vetett a magát ábrázoló képre, megfordult, és egyik kezét a falon tartva, követve a remegést, folytatta útját az alagútban.
A lüktetés egyre erősebbé vált, és az alagút következő kanyarja után megtalálta, amit keresett. Újabb, még több fénykővel megvilágított, hatalmas csarnokba lépett. Erőteljes kőpillérek tucatjai nyúltak fel a magas mennyezetig, és tartották a fölötte lévő föld iszonyatos súlyát. Az oszlopok között kövezett utak futottak a földes talajban. Az utak mentén itt-ott kőpadok álltak, és egy kicsi, tiszta patak csörgedezett sietősen a barlangon keresztül, egy-egy ponton kecses kőhíd ívelt át fölötte.
-Ez biztosan valamiféle park lehet – gondolta Onua csodálkozva. – De idelent? Miért? És hogyan?
Odalépett, és meglátta, hogy a kis patak egy hideg, nyugodt vizű, kerek medencébe fut bele, amit üvegszerű kavicsokkal béleltek. A közepében sötét, barnásvörös drágakővel kirakott szó volt kivehető:
ONU-KORO
Mit jelent ez? Talán valamiféle név? Milyen kapcsolatban lehet a saját nevével, ami hasonlóan hangzott?
Mielőtt ideje lett volna ezen merengeni, meglátott egy kicsi, zömök alakot, ahogy az egyik híd felé sietett.
Onua előre ugrott, mindkét karját a feje fölé emelte.
-Te ott! – kiáltotta. – Hé! Halló!
Az idegen hátrapillantott, és hirtelen megállt.
-Oh! – kiáltotta. –Oh, oh!
Onua a homlokát ráncolta. Lehet, hogy az illető nem ugyanazt a nyelvet beszéli, mint ő. Megköszörülte a torkát.
Üd-vö-zöl-lek – mondta, olyan lassan és tagoltan, ahogy tudta. – Én lenni Onua.
Kezét a mellére tette, aztán a másikra mutatott.
-Te lenni ki? Érteni, amit én mond?
-Hát persze! – kiáltotta a kis alak, és feléje sietett. Csúszva állt meg, amikor a közelébe ért, egyfajta gyors meghajlásba görnyedve.
-Oh, Onua Toa, olyan régóta várunk rád! De milyen rég! Gyere, kérlek, Whenua Turaga azonnal látni óhajt téged.
Onua kissé zavarodottan követte a barlang falába vájt boltíves bejáraton át.
-Te tudod, az én nevemet, én viszont nem tudom a tiédet.
-Oh, bocsásd meg a faragatlanságomat, Toa! A nevem Onepu. Onu-Koro matoránjának a tagja vagyok.
-Értem – felelte Onua, és elraktározta magában ezeket az adatokat. Azt is megjegyezte, hogy a matorán olyan maszkot viselt, ami majdnem olyan volt, mint az övé, csak egy kicsit kisebb volt annál.
-Nos, még egy kérdésem van, Onepu. Miért szólítottál úgy, hogy Toa?
-A Turaga majd elmagyaráz mindent – mondta Onepu, izgatott hangon. –Nekem ez túl nagy feladat, aztán túlságosan fontos és sürgős az ügy. Nincs vesztegetni való időnk.
Onua megvonta a vállát. Tehát találkozni fog a turagával, bárki vagy bármi is az.
(folyt. köv.)
A fentiek kizárólag a saját véleményemet és mesterséges szinezéket tartalmaznak. Kivéve, ahol nem.

Eladó készleteim: http://www.bricklink.com/store.asp?p=wertuias
Avatar
wertuias
 
Hozzászólások: 333
Csatlakozott: 2008. aug. 9. 16:11

Re: Bionicle Krónikák 1:A Toa története

HozzászólásSzerző: Gentar » 2011. feb. 26. 10:06

KETTŐ
Lewa, a Levegő Toája

- Ez az életerős lógófolyondár megteszi gondolom - motyogta önmagának a fényes, zöld alak, és felnyúlt, hogy megragadjon egy liánt, mely előtte lógott. Lepillantott az alatta elterülő kanyonba, majd megrázta a fejét:
- Csak semmi töprenggondolás, nyomás!
Nem adott magának időt arra, hogy azon morfondírozzon, mi lenne a dolga, elugrott a faágról, ami a kanyon fölé lógott. Félig átlendült a szakadék fölött, aztán elengedte az indát. A mozdulat kecses ívben röpítette tova a mélység fölött, a túloldali sűrű dzsungeltakaróba. Kinyújtotta a karjait, és könnyedén siklott légáramlatokon, egy termetes madufát célozva meg.
Megkönnyebbülve nevetett, amint magabiztosan landolt egy göcsörtös ágon. Bár az meghajlott a súlyától, de azért szilárd támaszt nyújtott mozgékony lábainak.
- Ez volt ám a móka! - kiáltott a tág levegőbe.
Nem volt teljesen biztos abban, hogy képes iylen ugrásra - egy hirtelen jött ötlet hatására kockáztatta meg; inkább, mintsem azzal pocsékolja el az időt, hogy lemásszon a szakadékba, aztán meg felmásszon a túloldalon. És így legalább megtudott valamit: a levegő a barátja!
Nem igen tudott semmit ezen kívül azóta, hogy felébredt egy fagyos helyen. Azt tudta, hogy a neve Lewa. Legalábbis úgy gondolta, hogy tudja. Tetszett neki ez a név - erősnek, tisztának, és titokzatosnak hangzott.
- Lewa, a semmittudás titokkirálya - gondolta mosolyogva. - Ez vagyok én!
Lepillantott erős lábaira, amelyek a dzsungel leveleinek színét viselték. Egyik kezében egy fejsze szerű szerszámot tartott, amellyel remekül lehetett a sűrű bozótban, vagy aljnövényzetben utat vágni. A másik kezén két erős, ügyes ujj volt,melyekkel szilárdan lehetett megmarkolni az ágakat vagy indákat. Bár nem látta, mégis tudta, hogy fényes, zöld maszkja, áramvonalas formájával még könnyebbé teszi a levegő hasítását.
Mosolya elhalványult, amikor elméje visszatért az álmokra. Vajon valóság volt mind? Vagy tényleg csak álmok? Inkább ez utóbbit remélte, mert sötétek és kaotikusak voltak az álmai, tele súlyos tudással, amire azonban képtelen volt visszaemlékezni. Akkor kezdtek pörögni agyában, amikor feltette a maszkot az arcára.
De most csak töredékekre emlékezett: ordításokra a sötétben, egy hatalmas, fekete alakra, egy fojtogató maszkra...
- Nem fontos - motyogta, hogy elűzze a töredezett emlékeket. - Sötétgondolásra ráérek később is.
Most valami jóválaszt kell keresni.
Lew már az első pillanatban érezte, hogy vonzza a dús, párás dzsungel. Most, hogy itt volt, otthon érezte magát. Még a láthatatlan teremtmények visításai is megnyugtatóak és furcsán ismerősek voltak, bár biztos volt benne, hogy ide még soha nem tette be a lábát.
Egyre beljebb haladt a dzsungelbe, fáról fára ugrálva, dél felé. Maga sem tudta, miért válaszotta ezt az irányt - egy sugallat késztette rá -, de boldogan követte a késztetést.
Ijedten felkiáltott, amikor észrevette, hogy miatta kiesett egy takufióka a fészekből. Gondolkodás nélkül lökte egyik karját a zuhanó csibe irányában a levegőbe.
- Menj csak! - kiáltotta, a szavak feltörtek belőle, bár maga is csodálkozott azon, amit tesz.
Egy pillanatig azt hitte, a fióka elrepült. Aztán felsóhajtott, amikor megértette az igazságot.
Nem, nem repült, hanem csak a szél kapta fel és vitte magával. Átugrott egy közeli ágra, felnyúlt, majd gyengéden elkapta a fiókát az egyik kezével. Óvatosan visszatette a fészekbe, és megkönnyebbülten felsóhajtott.
- Na milyen örömmázli volt ez, mi? - motyogta.
- Vagy ... vagy nem?
Hirtelen újra a levegőbe lökte a karját, ahogy egy pillanattal korábban a kismadárral tette. Megint széllökés támadt, fölkavarta a leveleket.
- Én voltam! - sóhajtott Lewa megdöbbenve. - Én csináltam. A szélbarát engedelmeskedik nekem!
Kinyújtotta mindkét karját, hogy ellenőrizze ezt az új elméletet. De akkor megpillantott valamit a szeme sarkából. Ahogy odafordult, egy apró alakot látott,aki egy közeli fa alacsonyabb ágáról figyelte.
- Jó napot, kisbarát! - kiáltott Lewa karját leengedve, és kíváncsian nézett feléje. - Mások is vannak ebben a dzsungelben?
Hátha ő tud válaszolni a kérdéseire... Könnyedén átugrott az alacsonyabb ágra, és puhán landolt a másik lény mellett. A kis alak enyhén remegett, félve bámult Lewára.
- Lehetséges ez?! - kiáltott az illető. - Már azt gondoltuk, sosem jön el ez a hajnalremény. Lehetséges lenne, hogy megérkezett a Toa?
- Toa? - ízlelgette a szót Lewa a nyelvén. Kellemesnek és méltónak találta. - Mi az a Toa?
- Mi? Hát te! - kiáltott a másik. - Majd a Turaga elmagyarázza, jobbanértve, mint én. Gyere velem a faluba!
- Az a Turaga, akiről beszélsz, tudja a választ a kérdéseimre? - kérdezte Lewa mohón.
Amikor a másik bólintott, Lewa elmosolyodott.
- Akkor mutasd a jóutat, kicsike! Mutasd a jóutat!
A hozzászólást 1 alkalommal szerkesztették, utoljára Gentar 2011. feb. 26. 11:04-kor.
Gentar
 
Hozzászólások: 73
Csatlakozott: 2011. jan. 18. 7:33

Re: Bionicle Krónikák 1:A Toa története

HozzászólásSzerző: Gentar » 2011. feb. 23. 16:44

EGY
Tahu - a Tűz Toája

Tengerpart. Csak ácsorgott, miközben a tenger hullámai nyaldosták a finoman lejtő part homokját.
A partsáv másik oldalán sűrű, sötét, és félelmetes dzsungel húzódott.
Amikor keletre fordult, hogy az óceán felé vessen egy pillantást, fél mérföldön át korallzátonyon megtörő hullámokat látott. Azon túl csak a végtelen tenger hullámzott a töretlen láthatárig.
- Hol vagyok? - kérdezte, elméjében emlékek és álmok gomolyogtak. - Ki vagyok én?
… Tahu…
Ez a szó - talán egy név - lebegett a lelkében. Úgy tűnt, hogy illik rá, valahogy volt értelme. De szinte semmi másnak. Összpontosított, próbálta erőltetni az emlékezetét, hátha még valami felrémlik.
Zavaros képzetek villantak fel előtte, ám egy pillanat után eltűntek. Fülsüketítő forgatag, valami kaotikus csata egy láthatatlan és ismeretlen dolog ellen... rovarszerű teremtmények rajzása... egy sötét és gonosz jelenlét homályosította el a Napot, a vizet és a levegőt...
Tahu zavartan megrázta a fejét. Miért nem emlékszik többre? Hogy került ide, és miért van itt?
- Tudnom kell - motyogta. - Miért nem tudok már róla?
Tahu rápillantott a fényes fémdobozra,ami idehozta. Nem messze tőle néhány ragyogó, piros tárgyat látott heverni a homokban. Kettőről kiderült, hogy pengeféleség - széles, lapos fémdarab, mely szökellő lángnyelvet formáz. Amikor összeillesztette őket, kardot alkottak, melynek markolata kényelmesen illeszkedett karmos kezébe. Igaz, nehéz és kényelmetlen volt suhintani vele.
Elkomorodott.
- Ócska fémdarab - motyogta, és beleszúrta a láng alakú pengéket a homokba.
Akkor látta meg a homokban az utolsó tárgyat. Egy maszk volt. Ahogy ráesett a napfény, úgy meredt rá a szemek számára készült lyukakkal, mintha életre kelne a kezében, ha kézbe venné. Tahu egy hosszú percig bámulta a tárgyat. Miért kelt benne ilyen heves érzéseket? Hirtelen egy ragyogó arany maszk lebegő képe jelent meg előtte a sötétben, meg egy templom és egy alagút. Felemelte.
Vett egy mély lélegzetet, és az arcára tette a maszkot.
Hirtelen erő áradt szét benne, acélos, lángszínű testének minden porcikáját megtöltve forró, égető energiával. Ez az! Így már jobban szerette!
Tahu megragadta a lángalakú kardot, és felemelte.
Csakhogy most, legnagyobb meglepetésére, a penge karmazsinpiros tűzzel ragyogott, hőhullámok csillámlottak a felszíne körül. Amikor megsuhintotta, szikrákat szórva szerteszét sistergett a levegőben.
- Ez az! - mondta elégedett vigyorral. A lángok látványa felmelegítette, és valahogy úgy érezte, otthon van.
- Na, így már jutunk valamire.
De valóban? Hagyta, hogy a kard lehulljon az oldala mellett. Eltelt kétségbeeséssel. Miért van itt? Mit kellene tennie most?
... Majd megjön a tudás ...
Tahu pislogott és bámult. Belőle jött ez a gondolat? Nem tudta biztosan. Olyan határozottnak érezte, mintha egy erő beszélt volna rajta keresztül, végtelenül türelmes hangon.
- Nem! - gondolta magában és elvetette a gondolatot, bárhonnan is eredt. - Többre kell emlékeznem!
Most azonnal!
Fogát csikorgatta, nagyon akarta, hogy tudja a választ a kérdéseire. De semmi - csak újabb halálosan rövid, bizonytalan felvillanások. Ez alkalommal jeges, életet dermesztő, hideg földeket látott. Remegő, piros fénypontot a mély, fullasztó barlangban. Egy szempár úszott a semmiben...
- Miért vagyok képtelen visszaemlékezni?! - ordította Tahu dühében, és meglengette a kardot a feje fölött.
Tüzes energianyaláb lövellt az égre, mint valami vulkánkitörés. Egy kahu madár repült álmosan a magasba, károgott egyet, aztán elrebbent. Szikrák hullottak a partra,de Tahu nem érezte a melegüket.
- Erő ... Hatalmam van - csodálkozott tűnődve.
- A tűz hatalma. A lángé és a hőé. De vajon honnan ered? És mi a célja?
Szaporodó kérdések, és nincs rájuk válasz. A nem tudás zavart és dühöt váltott ki belőle. Szinte akarta, hogy a föld, az ég, a part - maga a világ ellen fordítsa a kardját. Csábító volt, nagyon is csábító. Elveszni a káoszban, lecsapni anélkül, hogy a múltra, a jövőre vagy bármire gondolna. Karja magasba tartotta a kardot, remegett a türelmetlenségtől, a forró energia máris tobzódott a belsejében.
Tahu vett egy mély lélegzetet. Nem. Nem adhatja fel ilyen könnyen. Ezt is tudta valahonnan, ahogy a saját nevét is.
- Jól van, jól van - mondta önmagának. Lazított a markolatot tartó szorításon, amíg az égető tűz elhamvadt benne.
- Majd megjön a tudás. Legalábbis azt remélem.
A hozzászólást 1 alkalommal szerkesztették, utoljára Gentar 2011. feb. 26. 10:56-kor.
Gentar
 
Hozzászólások: 73
Csatlakozott: 2011. jan. 18. 7:33

Bionicle Krónikák 1:A Toa története

HozzászólásSzerző: Gentar » 2011. feb. 23. 14:19

Mata Nui legendája

Abban az időben, amikor még idő sem volt,a Nagy Szellem leszállt az égből, és magával hozott minket, akiket matoránoknak hívnak, ide, erre a paradicsomi szigetre. Elszigeteltek voltunk, és nem volt célunk, ezért a Nagy Szellem megáldott minket három erénnyel: az egységgel, a felelősséggel és a kötelességgel. Elfogadtuk az ajándékot és hálából elneveztük otthonunkat
Mata Nuinak, magáról a Nagy Szellemről.
Boldogságunk nem tartott örökké. Mata Nui öccse, Makuta megirigyelte a dicsőséget, és elárulta őt. Megátkozta Mata Nuit,aki mély álomba merült. Makuta ereje uralkodott a földön, a mezők kiszáradtak, a napfény hideg lett, a régi erényeket pedig elfelejtették.
Ám nem veszett el minden remény. Hat roppant hősről szóltak legendák, a Toáról,akik ejönnek, hogy megmentsék Mata Nuit. Az idő felfedte, hogy a mítoszokban igazság lakik, mert a Toa valóban megjelent a sziget partjain. Amikor megérkeztek, nem voltak emlékeik, nem tudtak egymásról, de felesküdtek, hogy megvédik Mata Nuit és népét a sötétség ellen. Tahu, a Tűz Toája, Onua, a Föld Toája, Gali, a Víz Toája, Lewa,a Levegő Toája, Pohatu, a Kő Toája és Kopaka, a Jég Toája. Nagy harcosok ők, hatalmas erővel, amit magukból az elemekből nyernek. Ők együtt a hat hős, akiknek ugyanaz a kötelessége: legyőzni Makutát és megmenteni Mata Nuit.
Ez az ő történetük.
Gentar
 
Hozzászólások: 73
Csatlakozott: 2011. jan. 18. 7:33


Vissza: Történetek

Ki van itt

Jelenlévő fórumozók: nincs regisztrált felhasználó valamint 1 vendég

cron